Agyuk átforrósodott a lelkesedéstől, tenyerük a tapstól. Vitaesték és előadások közönsége voltak, zsúfolásig megtöltötték a termeket és fülledt várakozásban lesték a szót. Micsoda tüntetés volt a magatartásunkban, micsoda lelkesedés a tapsaikban! Ezt a közönséget figyelni szinte mindig tanulságosabb volt, mint a szónokra hallgatni. Magatartásukban a mai középosztály szelleme tükröződött! Azé az értelmiségé, melyben állítólag minden gondolat termőtalajára kellene, hogy találjon. A szomorú csak az, hogy ebben az „értelmiségben” csakugyan minden hang lelkesedésre talál.

Valaki szólt: „hárommillió magyar koldus” – zengett a taps. Más válaszolt: „Vigyázni kell a reformokkal” – zengett a taps. Öblös hang kiáltotta: „Az a fontos, hogy mi magyarok, bízzunk magunkban” – az arcok lelkesülten ragyogtak. „Mi a magyar Kálvária útját járjuk” – szólott a szónok. Válaszul boldogan zúgott a terem és Isten tudja, mi örülnivalót találtak ezen.

Szinte mindenütt és minden estén ezt lehetett látnom: jó és jószándékú urak tapsoltak mindenkinek! Lelkesedtek az üres szavakon, lelkesedtek lázas őrjöngőkért és lelkesedtek az okos higgadtakért. Legnagyobb sikere a legrégibb frázisnak volt, de bólogattak a jobboldali hangra és bólongattak a baloldali szóra is. Tapsoltak a földreform emlegetésének, de tapsoltak annak is, aki megkerülte annak említését. Dühösen, elrévülten, fölmagasztosultan tapsoltak. Mindenkinek! Rokonszenvüket nem aszerint mérték, hogy ki mit mond, hanem kizárólag aszerint, hogy mint mondja. Nem aszerint tapsoltak, hogy a hallott szó egyezik-e nézeteikkel, vagy sem, hanem mindenesetre tapsoltak mindenféle szónak. Mivelhogy nem voltak nézeteik….

Mindezt el lehet intézni azzal, hogy élő és szereplő, szónokot és közönséget adó nemzedékeink silányak, nádszálként hajlók és sokfelé helyeslők. Azzal, hogy a jövő megvetéssel a „bólogatók nemzedékének” fogja nevezni őket. De tünetekben több is tükröződik! Mert igaz, hogy mindenkinek tapsolnak, de miért tapsolnak mindenkinek? Igaz, hogy nem állanak ki semmiért, mert mindenkinek tapsolnak, de miért nem állanak ki? Csak önmagukban lenne az ok és semmi másban? Vagy csak abban, hogy tudják: nem igazi próféták a próféták, tehát nem lehetnek igazi hívők ők maguk. Hogy egész réteg gerinctelen és tétovázó, habozó és bólogató, annak mélyebb oka is kell, hogy legyen. Mert az ilyen gerinctelenség nem ok, hanem okozat!

Az ok nemcsak az, hogy e középosztály fiatalsága természet szerint ingadozó, mert középen van és nem alul vagy felül. Valami más is szerepel itt, mint egy réteg természetes bizonytalansága és természetellenes tájékozatlansága. Mert: aki minden igazságnak tapsol, az nem hisz az igazságban! Aki minden szónoknak tapsol, az nem hisz egyetlen szónoknak sem. Aki a szónak tapsol és nem a mögötte álló gondolatnak, az nem hisz a gondolatok megvalósulásában. Ennek a rétegnek, mintha egyetlen politikai nézete lenne: nem hinni a politikában! A pillanatot élvezni, a szó elhangzásának a pillanatát, mert érzi, hogy a szónak nem lesz következménye. Mélységes és alapvető tapasztalatok állnak e hitetlenség mögött. Észrevehették, hogy nálunk a szót nem követi tett, és a tervek értéküket vesztik a megvalósításban.

Valamikor a passzív rezisztenicia volt a különlegesen magyar magatartás, ma a tétlen helyeslés. Gyökerében ez is ugyanaz: ellenállás, csak éppen barátságosabb. Mai társadalmunkban hatalmas tehetségi erők működnek. Ma még jogos önvédelemként a hazug és gyönge szándékok ellen. De ugyanezek az erők működhetnek holnap a szükséges teendők ellen is! Azzal, hogy lehetetlenné teszik egy közvélemény kialakulását, melyre hivatkozni és amellyel számolni lehessen.

Ez a bizonytalanság és hitetlenség egyre általánosabb! Mindenki orra elé néz és egy tál lencséért eladni a nagyobb igényeket gyakorlattá és rendszerré vált a hazában. Ez a rövidlátás, sajnos, nemcsak lealacsonyító, hanem szükségszerű és megokolt is egyben. Mert aki messzebbre tekint, bizonytalanságot lát! Aki eszméhez elszegődik kétféle bizonytalanságnak teszi ki magát. Az egyik az, hogy az eszme vereséget szenved, a másik az, hogy győz, de a győzelem ára az lesz, hogy semmisem marad belőle.

Következményeiben ez annyit jelent, - és ez áll a mindenkit ünneplő tapsok mögött – hogy a társadalom részeire bomlik. Mozdulatlan és mozdíthatatlan lesz, merev és tehetetlen, tehetetlenségénél fogva leszerelője és meghiúsítója minden változtatásnak. Hogy ez miért veszély, arról talán fölösleges is szólni. Mert egy bizonyos: merev társadalmak nem átalakulni szoktak, hanem felrobbanni.

Irta: Szabó Zoltán