Persze a szöveg hibái a zenén is nyomot hagynak. A kötött forma bénítja a recitativot. A nyolcas ritmusa állandó hangsúlyt kap. Kodály ismertetése a mű bemutatójáról a bartóki deklamáció nyelv-felszabadító erejét emelte ki. A természetes hanglejtés zenéjét valóban Bartók, és éppen ebben a műben fedezte fel a magyar zenés színpad számára. De az új módszer itt még az első kísérlet merevségeivel küzd. Hogy Bartók és Kodály művészetén keresztül hova fejlődött, azt Bartók új remeke mutatja legszebben.

A Cantata profana (bemutatta a Filharmóniai Társaság november 9-én), mint a Kékszakállú is, egységes ritmusú szöveget zenésít meg, az opera ősi-nyolcasával szemben az epikus-hatost. De micsoda gazdagság a ritmusban, az egyhangú forma változataiban, a megtalált melizmának, koloraturának micsoda gyönyörűsége! A deklamáció a kifejezés eszköze lesz, önmagában is meleg vagy hideg, groteszk és félelmetes, mint a szarvasfiú szólójában, lágy és behízelgő az apa hazahívó szavaiban. A magyar nyelv teljes felolvadása a zenében.

A Cantata melosza valójában a deklamációra épült. A drámai dallam mintegy a szemünkláttára születik újjá, szakad ki a beszédből, de egy sajátos, barbár és emfatikusan zsúfolt beszédből. Hatalmas és groteszk akcentusok nyerik itt zenei formájukat, mindenütt a kifejezés lehető legpontosabb megformulázásával, sehol egy esetleges, egy véletlen hang, a zenei kép freskó-méreteiben, sehol egy odavetett, azonnal leírt, Ťúgy ahogy jöttť ütem: minden egy csodaszámba menő zenei hallás igényeivel megtéveszthetetlenül kilesve a dráma zürjéből.

A kékszakállú herceg sötét várában egy pillanatra tárul meg a birodalom képe: a Cantata a szabad természet zenéje. A lassú megformálódás, a teremtés-előtti káosz muzsikájával kezdődik. Sűrű, tömött kettős-karai (melyek mintha a Máté-passió megnyitó zenéjére utalnának) nehezen és fáradságos munkával fejtik ki a dallamot, az oszladozó ködfátyol mögül kibontakozó természeti képet.

Ez a dinamikai crescendóval együtt növekvő melodikus világosság bachi szépsége vezet a hajnalhasadás, a vadászat megindulása felé. Az öreg apó kilenc fia elindul szarvast űzni. Szaggatott, kvartos figurák a hegedűkön, kürtök búgó kvintjei üdvözlik a hajnali erdőt. És megindul a nimródi fuga: a mesés vadászat, a legcsodálatosabb felszabadulás zenéje.

Megszületni! Az lehet ilyen; vagy még inkább: meghalni! Kiszabadulni az egyéni lét szűk kereti közül és eláradni a hajnali rét, az erdő fényében! A fuga szólamai egyetlen, folytonos, hosszantartó, elemezhetetlen zengéssé olvadnak össze, a zenekar lüktető, dübörgő hajsza-ritmusa fölött. Majd, mint gerenda, mely nem bírja az épület súlyát, a kontinuitás beszakad. Zene- és énekkari akkordok ékelődnek egymásban, egyszerre programzene és látomás, plátói kutyák csaholása és a formák felbomlásának a zenéje, szemünk láttára történő zenei metamorfózis. A csoda az intenzitáson múlik: a vadászat irama szarvassá változtatta a fiúkat.

A csoda után a hangulat megfordul. A vadászat izgalmát most a lázas keresgélés izgalma váltja fel. Nyolc szólam, egymást váltva, egymásba gabalyodva keresgéli a fiúk nyomát a sűrű erdőben. Az apa megtalálja a csodaszarvasokat, rájuk fogja fegyverét. De ekkor megszólal a legkedvesebb fiú. (Négy taktus kodályian lágy epika a lüktető dráma közepén.) A világirodalom talán legbizarrabb dallama ez a tenorszóló, hangjaiban a fiú szeretetével és a csodaszarvas fenyegető, ágbogas vadságával. Pillanatok alatt vágtat végig a tenorhang egész terjedelmén, az alsó váltóhangokat valami metafizikus erő préseli bele a főhangba, csupa erőszakos felfelé-módosítás, kettőskereszt az egész dallam.

Sziklák és hegyek vad látomásai villannak fel, a zenekar izgatott tremolói és cikázó passzázsai fölött egyetlen kisfuvola kísérteties rikoltása imitálja a szarvas szavait: Kedves édes apánk... téged hozzávágunk (éles kősziklához) izzé-porrá zuzódsz... Az apa leereszti fegyverét és szelíd, hívogató szókkal kérleli fiait, hogy térjenek haza, anyjukhoz, ki várja őket; a fáklyák már égnek (az asztal is készen), a serlegek töltve... Tiszta, édes, csábító kantiléna ez a baritonszóló, lefelé táguló lépéseiben csupa engedékenység, fínom melizmáiban csupa férfias gyöngédség és szeretet. De a fiúk nem mehetnek haza. Az átváltozás teljes volt, a halál boldogságából nincs és nem is kívánatos a visszatérés:

...a mi szarvunk
ajtón be nem térhet,
csak betér az völgyekbe...
a mi szájunk többé
nem iszik pohárból,
csak hüvös forrásból.

Halkan, csaknem kérlelően intonálja ezt a fiúszarvas, az apa folytatódó hívó szavai közben. A két szólam, mely egyidejűségében is élesen, tisztán különül el egymástól, a mozarti imbroglio végső konzekvenciája, az egymás mellett lebegő, független és szabadon-jellegzetes szólamvezetésé.

A kantáta harmadik része: a dráma összefoglalása transzcendens régiókban. A cselekmény rövid repetálása zenében és szövegben, a szarvasfiú szavainak megismétlése epikus harmadikszemélyben. És itt bontakozik ki teljes szépségében az a melódia, mely a mű elején kibontakozni készült. A földöntúli lét teljes édessége és harmóniája zeng a kórus tiszta és világos akkordjaiban, még egyszer felkígyózik a halál fájdalma a tenorszóló gyönyörű melizmájában, a D-dur akkord fölé felrepül a feszülő gisz: hosszan kitartott, lebegő, keserű-édes disszonancia, aztán, mintha szárnya kelne, fellebben a magas c-ig, pillanatok alatt letekereg és eltűnik a magára maradt D-dur akkord kristályos tisztaságában.

*

Mindkét Bartók-mű előadása hagyott hátra bizonyos kívánnivalókat. Az opera a kitűnő karmester, Failoni és a nagyszerű Székely Mihály és Némethy Ella mellett a rendezést hibázta el. A feltáruló ajtók crescendo-diminuendója elveszett a fölöslegesen sok színpadi mozgásban, lépcsőn-mászkálásban. A Cantata előadását a páratlanul nehéz munkát végző kórustól féltettük. De Vaszy Viktor pompás együttese meglepő fölénnyel és biztonsággal oldotta meg feladatát, a két kitűnő szólistával, Rösler Endrével és Palló Imrével együtt. Annál kellemetlenebb volt a sokkal könnyebb munkában részes zenekar langyos közömbössége a művel szemben, melyet a vezénylő Dohnányi sem egyensúlyozott kellő igyekezettel.

Holott mi úgy hisszük: a Cantata profana Bartóknak első olyan műve, melyben teljesen sikerült leküzdeni a kisérletezés csábító zavarait, melyben a bartóki feszültség végre meglelte a méltó bartóki formát. A természet és szabadság zenéje, mely gátakat nem ismer, csak amelyekkel önmaga szabályozza magát. Annál megrovandóbbnak tartjuk a zenekar indolenciáját, mert mi úgy érezzük, korunk legkülönb zenéjét, legnagyobb zenei eseményét volt alkalmunk szavakkal követni. És boldogok vagyunk, hogy erre alkalmunk nyílott.

Keszi Imre