Szegeden az idén már a harmadik rendező mutatta be Az ember tragédiája dómtéri előadását, Hont Ferenc és gróf Bánffy Miklós után Janovics Jenő. A komplikált színpadot Janovics elődjétől örökölte, illetőleg annak kitünő segítőjétől, Oláh Gusztávtól. Az új rendező, akinek nagy érdemeit megörökítette a magyar színpadtörténelem, a vetítésre fektette a főhangsúlyt, vagyis olyasvalamire, ami nem fér össze a szabadtéri játék lényegével.

A kevés próbához mérten jók voltak ezek a Madách-előadások, bár Lehotay Árpád Ádámja most kevésbé tetszett. Lánczy Margit Évája különösen az angol és a falanszter-jelenetben volt művészi; de alakítása még korántsem éri el Tőkés Anna tavalyi Évájának színvonalát. Kiss Ferenc Lucifere egészen más volt, mint Csortos Gyuláé, meseszerűen kénköves, barátkozó.

A szegedi Tragédia-előadásoknak az a bajuk, hogy nincsen tradiciójuk, ahogy például tradíciója van a salzburgi Jedermann-nak. Minden rendező mást akar csinálni, mint az elődje. Csak a nagy statisztéria felhasználása maradt hasonló Hont Ferenc óta. Az ember tragédiája nem való szabadtérre, sok színtere és gondolati eleme miatt, mindazonáltal el kell játszani szabadtéren irodalompropagandai okokból. Eddig másfélszázezer ember látta Szegeden, hacsak minden negyedik veszi megint kézbe a remek művet és olvassa, akkor máris érdemes volt a szegedi mindenévi próbálkozás.

Sikerült és igen hatásos volt Herczeg Ferenc Bizánc-ának dóm-téri megelevenítése. E műnek dekoratív szépségeit régóta szeretem. Az egyetlen színtér, amelyet Szegeden Varga Mátyás képzett ki igen szépen, természetessé teszi a históriai történést a grandiózus téren. Némely részletnek, így magának a dómhomlokzatnak érzékeink által történő negligálása, némely jelzésnek képzeletünkben történő kivirágzása Konstantin bizánci császár tragédiájának részesévé tesz bennünket.

Janovics Jenő a némileg halvány első felvonás után óriási crescendóba szökteti a hangulatot, amely az utolsó jelenetekben, amikor hozzák a császár és női kísérője holttestét és a halálra szánt udvaroncok nyája beszakad a templom bejáratán, megrázó. Ránky György kísérő muzsikája kitünő. Táray Ferenc Konstantinja, Kiss Ferenc genovai zsoldosa nagyméretű. De óriásivá nő Tőkés Anna Iréne császárnéja. Meglepően szenvedélyes Földényi László Achmed hercege.

A János vitéz-t nem láttam. Tudom, anyagi sikere nagy. De az ilyesfajta produkció művészi csődbe kergeti a dóm-téri játékokat. Tévedés volt a tavalyi Parasztbecsület is. Szívesen látjuk, bizonyos művészi fenntartással, Az ember tragédiájá-t, helyeseljük a Bizánc-ot.

Bár egészen kielégítő, a hely szellemének megfelelő eddig csak a legelső szegedi előadás, 1931-ben, Voinovich Géza Magyar Passió-jának előadása volt Hevesi Sándor rendezésében. A János vitéz értékes mű, szegedi bemutatása bizonyára attrakció, huszárszázadával, juhaival. De minek ezt a dóm előtt. Megismétlem tavalyi propozíciómat. Tessék a tér ellenkező oldalán, szemben a dómmal felépíteni a színpadot, tessék a nézőket háttal ültetni a dómhoz. Akkor aztán elő lehet adni daljátékot is és komédiát.