Évek előtt egy délelőtt a Budáról Pestre haladó villamoson találkoztam vele. A pótkocsi üres hátsó perronján állt, szerep-füzet a kezében, félhangon mormolva tanult próbára menet. Sokáig néztem bárdolatlanul kinagyolt fejét, sötét tekintetét, a ruháját, amely olyan volt, ahogy a vándor komédiást szokták a színpadon játszani.

Egész megjelenése olyan volt, hogy olvasni lehetett belőle: küzdelmes sorsot, szenvedélyektől zaklatott éveket, harcokat és elégedetlenséget, heves, szaggatott szellemi életet, valami vad testiséget. Lehetetlen volt nem látni, hogy aki a szerep szavait motyogja maga elé, a többi világtól elkülönzött ember, aki tévedésből került a nyugodt, normális életű polgárok közé és a mindinkább gépiessé váló mai színész-életbe.

Gondolkoztam róla és arra jöttem rá, hogy ő az egy-szerepű színész. Játszott szerepeket, minden évben néhányat, kisebbeket és nagyobbakat, többnyire jól, majdnem mindig komikus alakokat, el is könyvelték mint komikust. Pedig egyáltalán nem volt komikus-színész, nem volt benne jókedv. Megcsinálta a dolgát, sokszor kitűnően, de mindig érezni lehetett, hogy fölötte van szerepeinek, különb náluk, lényének csak felületeit érintik, nincs igazi kapcsolatuk a lényével, nincs bennük alkalom, hogy feltárhassa magát. Inkább a használható, jó színészt láthattuk benne, nem az eredeti nagy művészt, aki a szerep közepén át kifordítja belső világát az emberek előtt. Egyszer volt erre alkalma: Caliban szerepében.

Ebben megmutatta, mi lakik benne: a félig ember, félig állati szörny vad gyülöletét, baromi szenvedélyét, láncait csörgető bősz lázongását, visszariasztó, csúf boldogtalanságát olyan tökéletességgel ábrázolta, amely a színészi művészet csúcspontjáról való. Shakespeare ember-teremtő fantáziájának ezt a félelmes alkotását más színészek valami majomfélének szokták ábrázolni, az ő Calibanja inkább kutyaszerű volt, vad komondort juttatott az ember eszébe, amely szörnyű ugatásával, dühösen gyűlölködő szűkölésével tépi láncait, készen, hogy ráugorjon arra, aki a közelébe ér, de gyáva meghunyászkodással bujik vackába a gazda ostora előtt.

A szerep csábít a ripacskodásra, a legtöbb színész nem is tud ennek teljesen ellenállni. Sugár a szerep velejéig ért s az emberben a tudat mélyéből feltörő bestiát hozta ki. Szerep és színész azonos volt, kellett arra gondolni, hogy a benne magában rejtőző Calibant küszöbölte ki játékával.

Nyilvánvaló, hogy az ő igazi területe a groteszk. Csakhogy ilyet keveset írnak, modern írók egyáltalán nem s a mult irodalmában is alig van nagyobb arányú, nem komikus groteszk szerep, olyan, amelyben nemcsak furcsaság van, hanem ijesztő formában mutatkozó tragikum. Színésznek legnagyobb szerencsétlenség a pályán, ha nem tud hozzájutni olyan szerepekhez, melyekben napvilágra hozhatja mindazt, ami benne van mint ábrázolási lehetőség.

Függ az irodalomtól s ha ez nem játszik a kezére, akkor tehetetlen marad. Ez a leglényegesebb különbség a többi művészetek és a színészé között. S a modern drámaírás rosszul szolgálja ki a színészeket, olyan szerepeket ad nekik, amelyekhez elég a rutin és egy kis személyes vonzóerő. A mai színészet ellaposodása a drámaírásból indul ki.

Ezért volt és maradt Sugár Károly egy-szerepű színész.