Az ugynevezett józan polgári ésszel alig lehet elképzelni, hogy ilyesmiről egyáltalán szó lehessen.
Ujabb világválság felé? De hát, legyürtük-e már azt, amelyikben még benne vagyunk? Kérdezzük meg a vállalkozókat, kereskedőket, iparosokat s egyáltalán az utcán járó embereket, ugy érzik-e, hogy kint vagyunk a válságból? És hogy a gazdasági élet hullámai most már toronymagasságban csapkodnak?!...

Száz ember közül legalább nyolcvan – a rossznyelvüek talán azt mondanák, százegy – azt fogja felelni, hogy nemcsak érzése, hanem legjobb tudomása szerint a gazdasági válság még mindig itt ül mellettünk s szó sem lehet arról, hogy rövidesen megszabaduljunk tőle. Miképpen képzelhető el tehát, hogy ujabb gazdasági válságról beszélnek?

Az angol konjunktura kutató intézet kiadásában nemrég egy könyv jelent meg, amely statisztikai adatok alapján azt igyekszik bizonyitani, hogy egy ugynevezett konjunkturaciklus körülbelül 7-8 esztendeig tart. Néha rövidebb, néha hosszabb ideig. De az átlag ennyi. Az idézett statisztikai adatok valóban azt mutatják, hogy az időszak, amely magában foglalja a gazdasági élet mélypontjától számitott időt a gazdasági fellendülés csucspontjáig, körülbelül 85-95 hónapig tart.

Nos, mindenki tudja, hogy a gazdasági fellendülés 1929-ben érte el a csucspontját.
Onnantól kezdve elkezdődött a hanyatlás. Persze, nem észrevehetően. De, amikor egy-egy év letelte után visszanéztek az üzletemberek és összeütötték a számadásukat, bizony megállapithatták, hogy vége van az aranjuezi szép napoknak. A válság egyre mélyebb pontokat ért el. 40-45 hónap mulva majdnem az egész világon egyhanguan megállapitották, hogy elérték a mélypontot, s most már csak emelkedésről lehet szó.

Igy is történt.
Ha nem is az egész vonalon, s nem is mindenütt egy és ugyanabban az időpontban. Nagy nehezen, de azért mégis a javulás jelei voltak érezhetők. Néhol igazán csak nagyitóüveggel lehetett megállapitani ezeket a jeleket, de voltak területek, ahol világosan volt látható – vége a válságnak, megyünk felfelé.

Nos, a felfelé való haladás 45-48 hónapja letelőben van.
A konjunktura-kutatók azt állitják, hogy 1936 vége, vagy legfeljebb az 1937-ik esztendő ugyanolyan csucspontnak tekintendő, mint amilyen 1929 volt. Innen ismét lefelé megyünk a meredeken 45-55 hónapig.

A józan ész természetesen kézzel-lábbal tiltakozik ez ellen az elméleti feltevés ellen. Mindenekelőtt azt az állitást nem hajlandó elfogadni, mintha 1936 összehasonlitható volna 1929-el. Még nem öregedtünk meg annyira, hogy ne emlékezhetnénk vissza az 1929-i esztendőre. Világosan előttünk áll ennek az időnek minden mozzanata. Ez tele volt erővel, aktivitással, kereseti lehetőséggel, előretöréssel s a jövőben való bizakodással. S mindez nem csupán ugynevezett „lelkiség” volt. A számok, az üzleti könyvek és a pénztárak bizonyitották, hogy itt nem szuggesztióról volt szó, hanem kézzel fogható sikerről és eredményről.

Össze lehet-e ezzel hasonlitani, akár csak távolról is a mai állapotokat?
Tagadhatatlan, hogy ugy, ahogy, összeszedtük magunkat s az általános helyzet biztatóbb, mint két évvel, vagy egy évvel ezelőtt. De hol van még ettől az 1929-es hangulat? S ami még ennél is nyomósabban esik latba, hol van az 1929-es kézzelfogható eredmény?

A konjunktura-kutatók nem válaszolnak egyenesen erre a kérdésre. Azt mondják, hogy tévedés azt hinni, mintha minden ciklusnak egyformának kellene lenni. Van olyan, amelynek a csucspontja valóban eléri ezt a magasságot, amelyet 1929 mutatott, de van azután olyan is, amely nem tud magasabbra kuszni 1936-nál, vagy 1937-nél.

Ez a válasz nemcsak a nagyközönséget nem elégitette ki, hanem a közgazdákat sem. Igen előkelő gazdasági szaklapok szobaelméletnek nevezték az uj válságról szóló megállapitásokat. Azt állitják, hogy a felfelé mutató irányzat még egyáltalán nem meritette ki segélyforrásait.