A kilencágú korona, Hatvany Lili és Hunyady Sándor vígjátéka a Pesti Színházban, olyan, mint egy maliciózusan elmondott pletyka egy grófi család belső ügyeiről. Olyan grófi család ez, amelyben a bar-patkányok egymásnak adják a kilincset, az egyik jön, a másik megy. Aki jön, az nem jön üres kézzel, grófi vérű kisdedet hoz magával és ezzel meghódítja az öreg grófné nagymamai szívét.

Aki megy, az előbb mindent megtesz, hogy a másik ne jöhessen, még azt az áldozatot is meghozza, hogy elmegy a barba, ahol aztán úgy megfogja az éjszakai levegő utáni nosztalgia, hogy előbb kevés ellenkezés után leteperteti magát a gangster-ízű bartulajdonossal és aztán új barátjával kivonul a grófi kastélyból.

Van aztán még a darabban egy gőgösen hipokrita öreg grófné, ennek a már divatjamúlt arisztokrata-viccekből kivágott két fia, egy büszke főpincér, aki az Ármány és szerelem híres Müller-jelenetét parodizálja. A cél: kiszolgálni a kispolgári közönség sznobizmusát, azt a hódolattal vegyes irígységet, mellyel a mágnások életét nézik és azt a kárörömöt, mellyel hódolatukat kompenzálják.

A darab egy tömegösztönt elégít ki, nem épen magasrendűt, de mégis csak tömegösztönt s ha sikere van, ehhez a kritikusnak nem sok szava lehet. Legfeljebb megállapíthatja, hogy ilyen sikerhez elegendő az átlagos színpadi technika és mérsékelt elmésség a dialogusban, a fő, hogy az egész az átlag-közönség szellemi és ízlés-színvonalán mozogjon. Mindjárt baj volna, ha a szerző véletlenül okosabbnak vagy ízlésesebbnek mutatkozna a közönségénél.

Az előadásból magasan ki kell emelni Aczél Ilona játékát, aki az anya-grófnéból kész karakter-figurát csinál. A többiek úgy játszanak, ahogy szoktak, csak Tolnay Klári tesz megint egy lépést előre biztató pályáján.

*

Ágis tragédiája, Márkus László új műve a Nemzeti Színházban a legmagasabb igényeket támasztja önmagával szemben és ezzel megérdemli, hogy hasonló magas igények színvonaláról beszéljünk róla. Az emberiség örök témája, a tömegek elnyomottsága és nyomorúsága körül forog s ami aktualitást eközben érint, az nem mai, hanem mindenkori aktualitás. Lehangoló végeredménye: a tömegek sorsának meggyógyítása reménytelen, a saját butaságuk és rövidlátásuk, a fölöttük uralkodók romlottsága és a segíteni akarók dogmatikus tehetetlensége miatt.

A spártai Ágis király, akiről Plutarchos is írt és Bessenyei az első magyar tragédiát írta róla, Márkus felfogása szerint jóindulatú utópista, aki szeretné boldoggá és naggyá tenni népét, de rossz taktikát használ, kicsúsztatja kezéből a hatalmi eszközöket és emberismeret híján azokkal véteti körül magát, mint tanácsadókkal, akik romlásba döntik. Közben, érezve a balsikert, kapkodni kezd, az idealistából kegyetlen zsarnok lesz, elűzi magától azokat, akik hívek hozzá, ami nemcsak neki baj, hanem a tragédiának is.

Nemcsak Ágis ingadozik, hanem a drámai vonal is, a cselekmény nem annyira a dolgok belső logikája szerint halad, hanem kívülről belehelyezett motorokkal és ezért hol elakadozik, hol összezavarodik. Ennél is nagyobb baj, hogy a páthosz, amivel a cselekvény elindult, lassankint kiüresedik és a szavak páthosza lesz belőle. Ágis mint hős és világboldogító kezdi és aztán lecsökken rossz politikussá. Nincs meg benne, amit tragédiában elvárunk: a hősnek erkölcsi fölemelkedése a bukásban, tehát nem tudunk sorsával együtt érezni.

Nem tudunk rá esetet, hogy író olyan teljes szabadságot kapott volna darabja előadásában, mint most Márkus László. Nemcsak szerző, hanem rendezője és díszlettervezője is az előadásnak. Ezzel nagyon jót alkotott, különösen a díszletek kitűnőek, stílusban, ízlésben egyaránt. Nem lehetünk azonban ugyanilyen jó véleményben a szereposztásról.

Hiba volt Ágis szerepét Uray Tivadarra bízni, akiben nincsenek meg azok a hangok és nincs meg az a tartás, amely ehhez az alakhoz szükséges. A másik legfontosabb szerepben, a papnőében Titkos Ilona minden tűz nélkül, belsőleg hidegen játszik, beszéde szavalat, lélek nélkül, mozgása modern estélyi ruhához illő, nem görög jelmezhez. Vígasztaló momentumok: Bajor Gizi leheletfinom Agiarisa, Lehotay Árpád reális ízű vad csapattisztje.

*