Évekig tartó tespedés után több mint egy esztendeje a tőzsde az élénk fejlődés képét mutatja.
Mint mindenhol és mindenkor, ezúttal is a tőzsde volt a legelső, mely szeizmográfszerű érzékével kiszimatolta, hogy a mélyponton túl vagyunk és hogy megfelelő állami gazdálkodás feltételezése mellett, minden külpolitikai nehézség ellenére derűsebb gazdasági lehetőségek elé tekinthetünk.

Csodálatos módon e fordulatra – ellentétben a multtal – bankjaink nem reagáltak, sőt megadással nézték, hogy az értéktőzsde irányítása a magáncégek kezébe került és azt ma is kézben tartják. Ha keressük a bankok érdektelenségének okát, úgy ennek magyarázatát két körülményben találjuk. (Az esteleges harmadik okot, hogy nem hittek a fordulat beálltában és ennek tulajdonítsuk félreállásukat, kizártnak tartjuk!)

Véleményünk szerint e két körülmény a következő:
A tőkeképződés a válság beállta óta nem igen indult meg, ami elsősorban a bankok betéteinek majdnem teljes változatlanságában jut legélesebben kifejezésre és a bankok nyilván azon feltevésben voltak, hogy egy tőzsdei fellendülés a betétállomány csökkenésével járhat együtt, amit természetesen nem tartottak kívánatosnak.

E feltevés azonban egyáltalán nem áll meg!
Átmenetileg lehetséges ugyan némi betételvonás – ami a magáncégeknek a tőzsdei üzletbe való élénk bekapcsolódása folytán amúgy is bekövetkezett – de az árfolyamemelkedések folytán újabb tőkék képződvén, az elért és lebonyolított nyereségek kétségtelenül jórészben ismét betét formájában kerülnek elhelyezésre.

A tőzsdemozgalom kezdetleges stádiumában – és ez volt a bankok passzív magatartásának másik oka – a hivatalos körök az árfolyamok általuk nem szívesen látott emelkedésével kapcsolatban a pengő értékállóságát féltették és amint olvashattuk, még a bankok lombardállományának ellenőrzését is kívánták. A bankok ezt a beavatkozást épp oly csendesen és nyugalommal vették tudomásul, mint a magángazdaságba való sok egyéb beavatkozást és elnéztek afölött, hogy e kérdés megítélésében az ok és okozat valamelyes elcserélése történt, mert értékpapírok áralakulása soha nem diktálta a pénzegység vásárlóerejét és ma is látjuk, hogy a pengő külföldi magasabb jegyzése mellett az értékpapírárfolyamok igen szilárdak.

Amint alacsony árfolyamok nem fokozták a pengő iránti hitet, úgy magasabb árfolyamok sem idézhetnek elő ellenkező változásokat!
A néhai infláció idején beigazolódott, hogy az árfolyamok követték a pénzegység ingadozását – és nem megfordítva. Az örökéletű és logikán felépült gazdasági törvények nem bírnak el reformokat, nem úgy, mint a jelszavak után induló és néha talán még magánérdekeket is szolgáló behozatali és kiviteli szindikátusok, melyek időlegesen elviselnek próbálkozásokat, de amelyeknél idő és gyakran elveszett pénz kérdése, hogy mikor tér vissza a normális gazdasági rend.

De az említett hivatalos állásfoglalás annál is érthetetlenebb, mert legutóbb maga a pénzügyminiszter költségvetési beszédében optimistább húrokat pengetett és ezzel igazolta a tőzsdének sokkal korábban helyesen megítélt felfogását. A közönségnek a tőzsde iránt érdeklődő része elszokott a bankoktól és engedett a magáncégek hívogató szavának. A hangulatról, a várható lehetőségekről, a vállalatok helyzetéről, az osztalékról ma a magáncégek szolgáltatják az információkat.

Nem vitatható, hogy ennek kihatása a jövőre sem maradhat el.
Fordulat esetén – ez kétségtelen – a piac áttekintése, irányítása, helyes mederbe terelése a bankok kötelessége, mert ily esetben a magáncégek eltűnnek a porondról. De nemcsak kötelessége, hanem érdeke is, amint érdeke mindenkinek, hogy a tőzsde irányítása a bankok kezében legyen. Minél később jutnak a bankok ennek tudatára, annál nehezebb lesz a publikumot visszavezetni az ő érdekkörükbe…