Mit tegyen az író a háborúval szemben?

1935 | Szeptember

I. Szemlér Ferenc Brassóból ezt írja:

Kosztolányi Dezső versei, a "Szegény kisgyermek panaszai" jutnak eszünkbe és a szívünk megtelik szeretettel e szelíd, meleg, emberi költő iránt; akinek szavát kinyilatkoztatásként akarjuk és szeretjük tisztelni.

És íme ez a szelíd költő, a szavak és jelzők utolérhetetlen mestere, arcában egyszerre elváltozik és szájából komor szavak törnek elő. Mit tegyünk a háborúval szemben? - kérdik tőle és ő nem, nem ítéli el a háborút, nem tartja szörnyűnek, iszonyúnak és félelmetesnek, nem tartja fontosnak, hogy ellene küzdjünk, mint ahogy a pestis, a rák, a tüdővész ellen igyekszik küzdeni a társadalom, hanem kijelenti, hogy sajnos az ügy nem tartozik az ő hatáskörébe és egyáltalán nem tartozik az írók hatáskörébe és mint olyan általábanvéve kikerülhetetlen, sőt egyes esetekben még kívánatos is és hogy ezt meg kell mondania, Ťmert az igazságot hirdetni becsületesebb, mint valóságnak feltüntetni egy vágyálmotť.

Nem szándékszom Kosztolányi érvelését cáfolni, nem akarom mérlegrevetni gondolatait, melyeket bizonyára a kifejezés lehetőségeihez szabott, de mint aki az oda nem figyelőnek integet, nyugtalanul szeretnék szeme előtt meglengetni egyetlen árva gondolatot.

"Mester, Ön téved!" -lihegném zavartan és elborultan -, "mert hiszen lehet, hogy a gyilkosság vágya szintén megfelel az emberi természetnek, de azért Ön sem gondolt arra, hogy adott esetben megadással és belenyugodva tartsa oda fejét egy jólirányzott kalapácsütésnek!... És különben is, miért becsüli le Ön a komoly és figyelemreméltó vágyálmokat a köznap lapos igazságai kedvéért? Nem tudja Ön, Mester, hogy mindent, amit az ember elért, csak vágyálmainak köszönhette?... "

Az emberi élet minden javulása kezdetben utópiának tetszett az aggályoskodó és maradi szellemek előtt" mondja André Gide és ezzel igazolta Campanellát, Morus Tamást és igen... azt hiszem, még Aquinoi Szent Tamást is, akik nem szégyeltek vágyálmokkal foglalkozni. Hát miért nem akarja elismerni, Mester, Ön, aki költő, hogy a vágyálmok, a látomások, az álmodozások viszik előre az emberiséget és nem a botor belenyugvás?... Nem tudja, hogy a repülést Daedalos és Ikaros mondája álmodta meg először és hogy a rabszolgaság gondolatát egy naiv regény, a "Tamás bátya kunyhója" tette megbélyegzetté?... Ó hát még mindig azt gondolja, hogy az álmokkal és mesékkel dolgozó költő semmit sem tehet?..."

Így szólnék én tétován és talán választ sem várva és Kosztolányi Dezső bizonnyal nem is válaszolna. Hiszen ő, a költő, mindezt jobban tudja mint én. Sokkal többet tud nálam. Azt is tudja, amit én itt nem mondtam el. És titokban maga is reménykedik a költő szavának erejében, mert ha nem remélne benne, akkor többé egyetlen sort sem írna le.

De ha mindezt tudja, ha hisz a költőben és hisz az álmokban, akkor hamis az a válasz, hamis az a kijelentés, hogy az író semmit sem tehet a háborúval szemben! Igaz, hogy nem akadályozhatja meg, mert gyönge hozzá, de ez nem mentség. Az első keresztények is gyöngébbek voltak, mint a római birodalom. Beszéljen hát a költő, amíg megengedtetik neki, hogy beszélhessen. Ne írjon békekiáltványokat Honduras és Nicaragua népeihez, de álmodja végig saját vágyálmait az örök békéről és közölje azokat az emberekkel, hiszen egyedül csak a költőnek adatott meg, hogy álmait ki is tudja fejezni. Hogy nem hallgatják meg?... Hogy szava a szelek játéka lesz? .. . Mindegy! legyen játék!

Játék.
"Két áj!"
Áj. áj.
Óh Szó! jajgass, abajgass, kiabálj!

S ha nem kontár költő mondta ki azt a szót, akkor majd visszhangzik a századokban és ha most nem is, egyszer talán mégis foganatja lesz.

A költő pedig, a Költő soha nem mondhat le arról, hogy vágyálmokat álmodhassék, mert bent a lelke legmélyén soha nem mondhat le az emberi gyógyulás örök hitéről.

Különösen akkor, ha még fiatal s egyebe sincs, csak az élete, amit el akarnak venni tőle.

De nem, azt sem lehet hinni, hogy más lesz az ember, ha megöregszik.