Mint gyermek, aki bosszut esküdött
és felgyujtotta az apai házat
s most idegenség lepi, mint a köd
s csak annak mellén, aki ellen lázadt,

tudná magát kisírni, elfödött
arcát mutatni szabad mosolyának,
oly reménytelenül erőlködök,
hogy könnyeimre: erényre találjak.

Világot hamvasztottam el szivemben
és nincs jó szó, mely megríkasson engem.
Kuporogva csak várom a csodát,

hogy jöjjön el már az, aki megbocsát
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem a farkasveremben.

József Attila: A bűn

Zord bűnös vagyok, azt hiszem
és jól érzem magam.
Csak az zavar e semmiben,
hogy bűnöm odavan.

Tudom, hogy a bűn nem vitás,
de bármit gondolok,
érzem, hogy ez valami más,
tán együgyü dolog.

Mint fösvény eltünt aranyát,
a bűnt keresem én;
elhagytam érte egy anyát,
bár szivem nem kemény.

Ellopták tőlem és talán
éppen a vad tömeg -
mégis szemébe mondanám:
Add vissza bűnömet!

De csak meglelem egy napon
az erény hősein.
A kávéházba meghivom
majd ismerőseim.

S kitárom, túrva, mint a bolyt:
ŤMegszúrtam az apám
s elnéztem, amint vére folyt
egy alvadt éjszakán.ť

ŤLeszúrtam, nem is szinezem,
hisz emberek vagyunk
s mint megdöföttek, hirtelen
majd mi is lerogyunk.ť

Igy szólok s várom - várni kell -
ki fut, mert dolga van;
érzem majd, ki tünődik el;
ki reszket boldogan.

S talán találok valakit,
ki szemmel, melegen
jelez majd ennyit: Vannak itt
s te nem vagy idegen.

Ám lehet, bűnöm gyermekes
és együgyü nagyon.
Akkor a világ kicsi lesz
s én játszani hagyom.

Én istent nem hiszek s ha van,
na fáradjon velem.
Majd én föloldozom magam.
A bűn kétségtelen.