Idegenvezető sétánkat az Országháznál kezdjük. A Lánchídig húzódó Rudolf rakparti bérpaloták a hetvenes és nyolcvanas években épültek, Nagy Magyarország fő tisztviselőinek, kúriai bíráknak, kik Székelyföldön s pénzügyi államtitkároknak, kik Boszniában kezdtek szolgálni. A magános álmodozó korabeli diófa interieuröket képzel a házakba: Thék családi asztalait a szoba közepére, száradó fikuszokat az ablak elé. A sarkon az Akadémia elárulja a porosz építész keze nyomát; rideg homlokzatára porosz tábornokszobrok kívánkoznak, akárcsak a berlini Operára.

Pest a Dunaparton győzte le Budát. A mult század első felében az Akadémia mögötti Tänzer háztól a Mária Valéria utcán át a Nádor szállóig - (ma is áll a Vámház közelében) - rusztikus palotasor nőtt a vályogvityillók s kietlen falusi piacterek elé. A paloták már elárulták a készülő nagyvárost, a part megmaradt falunak.

A lankás, poros parton a vásárosok lovaikat vakarták, a szénával bélelt szekereknek dőlve környékbeli parasztok pipáztak s nagyokat köptek a grófi lovászok után. Az eső a szemetet a palotákig mosta. Széchenyi kockás kabátban s sombrero kalapban elégedetlenül lovagolt a vásárosok közé, "pesti por és sár!" dörmögte posthumus röpiratának címét. Nagy jegyenyesétányt tervelt a Dunasor (a mai Mária Valéria utca) elé s a kortársak - a széchenyis csodákhoz szokva - már biztosra vették a gyönyörű fasort.

Később Táncsics, a boldogtalan szociálista író a börtönben értekezett ezekről a fákról s szörnyű panamákat szimatolt, mikor a tanács a fásítandó területet eladta. A partot Széchenyi egykori mérnöke, Reitter Ferenc a hatvanas években feltöltötte s ahol a jegenyéknek kellene vonulniok, ma szállodasor áll. Írás közben estélyi ruhás asszony lép az egyik erkélyre, talán színházból jön, gyöngéden a korlátnak támaszkodik s mit sem sejt Széchenyiről s rólam, aki testtartása titkos büszkeségéből a nemzetiségét találgatom.

A régi Vigadó, a mostani elődje, tehát eredetileg a Dunasoron volt. A pestiek úgy mutogatták az idegennek, mint most a szigetet: "nincs párja a földön" mondták s az udvarias idegen tüstént naplójába jegyezte a csodát. Pollák, a Múzeum mestere épitette. Márványozott nagytermében a tizennyolc "iszonyú nagyságú luster" gyertyái kályhák helyett is fűtöttek, téli estéken négyezer polkázó fért bele! A táncolókat negyvennyolcban kizavarta a Pozsonyból átköltöző képviselőház. Itt érezte úgy a nagy Tribun, mintha Isten kezébe adta volna a tárogatót, itt sétálgatott izgatottan Széchenyi, félrevonva Deákot.

Ön nem gondol arra, hogy főbelőjje magát? kérdezte a bölcstől rábeszélőn. Deák azonban úgy gondolta, hogy a szerbek ezt úgyis megteszik az ember helyett. Egy év mulva Buda visszavételénél Hentzi esztelen bombái halomra lőtték a gyönyörű épületet, melyet a távolban talán a századeleji Pest első szerelmesei, az útleíró misszek is megsirattak. Szép, romantikus és elképpesztő épület került a helyére, olyan összeférhetetlen a környező házak közt, mint tervezője volt a korabeli mesterek közt. Valaki tört magyarsággal egy arab mesébe kezd s a vérszerződéssel végzi: ez a Vigadó kőben elbeszélve.

A Vigadó előtti térre még a régi Vigadó megépítése előtt hársat, meg ákácot ültettek. Ez a talpalattnyi hely volt a pesti szabad természet s ezt is elnyelte a kocsipor. Máshol Ťzöld természetetť a katonás nádor s építésze, Hild meg sem tűrtek volna. A fák alá padokat tettek, a testőrök este átjöttek a hajóhídon s frissítőt vettek a lányoknak. A frissítős bódé a mai Hangli kioszk, előtte néhány megroskadt ákácfa még a hajóhídra küldte illatát. A hűs kert később reggeliző hely lett s különösen a szabadelvű kor híres politikusai kaptak rá. Egyik rangrejtett nyaralásom (néhány napon át francia úr voltam Pesten) három napig én is ott reggeliztem. Ezúton mondok köszönetet annak a főpincérnek, aki figyelmeztetett a Hullámfürdőre, mint fényűzésre s a Madách utcai cigánypurdékra, mint néprajzra.

A Hangli mögött ma is robusztus erejében áll a Kemnitzer, később Wodianer ház. Egyik felől a Nagyhíd (mostani Deák Ferencz), másfelől a Kishíd (mai Türr István) utca szegélyezi, a ház tehát a hajóhídra nézett. A század elején épült, de hatalmas alakja a későbbi magas szomszédok közül is sokáig kiemelkedett. Régi kalauzok csodákat írnak a földszinti kávéházról - (nincs párja egész Németországban! lelkesednek érte) - melynek billiárdtermeiben angol utazók játszottak. Ez volt az első dunaparti kávéház. Az 1838-as árvíz feldúlta a berendezést, de a pusztítást hamar rendbehozták s mivelhogy akkor koronázták meg Viktóriát, a kávéházat s a fölötte levő szállót az Angol Királynőhöz címezték. (Később a fia is lakta).

Mikor Deák az ötvenes években eladta Kehidát, ebben a szállóban vett ki két szobát. Az egyikbe gyalupadot s szerszámasztalt tétetett, hogy legyen ami mellett töprengjen a síri csöndbe süppedt országon. Nappalijában gyült össze a "honnmaradt magyar emigráció", itt mondta Salamon Ferencz tollába a husvéti cikket. Vörösmarty - akkor már rettentő rossz állapotban - a szálloda plüss karosszékéből hagyta rá feleségét, a Merengőt. Mindig hajnaltájt olvasott, délelőtt fogadta a sok idegbajos, csüggedt magyart, délután kijárt kedvenc állatkerti mackójához, amelyet ernyővégről etetett.

Nagyon rakoncátlan szíve volt, nem is tudom, hogyan mert abban a szállodában egyedül aludni. A második emeletet úgy "csapta be", hogy az elsőn körüljárta a folyosót s a hátsó lépcsőn ment fel a másodikra. Tizenöt évig lakott benne, elköltözése előtt három évvel a Nagyhíd-utcát a nevére keresztelték. A dicsőséget egykedvűen tudomásul vette: lakom a magam utcájában, de nem a magam házában, mondta. Darab ideig a Pesti Napló szerkesztője, Kemény Zsigmond is itt lakott, a cenzor jól ismerte hozzá a járást s néha éjjel is fölverte, ha ugyan Kemény a sok feketétől egyáltalában elaludt.

A ház ma a pesti életkedv torkolatában áll. Két oldala felől ömlik a nép a Dunára, ő osztja kétfelé a portyázó autókat. Belőle rajzottak ki a dunaparti kávéházak és szállók; áll, mint a száraz fa, fiatalabb fák fészkeitől övezve. Balkézre a Mária Valéria-utca vége tavaszi és nyári éjszakákon fantasztikus királyi lakoma díszletéhez hasonlít. Ide nyílnak az egyik szálloda konyhái. Verik a habot, cseng a mozsár, néha felbukkan a szerecsen kávés, a fehérsüvegű szakács vérázott halat lendít le a tönkről. VIII. Henrik nyolcadik esküvőjét ülik.

De térjünk vissza a kikötőbe! Még áll a hó a Gellérten, mikor kísértésnek két-három asztalt kitesznek a járdára. Madáretetőket a téli tisztásra. Egy délceg fiatalember kapja magát s leül kiskabátban. Szemünk láttára pár nap alatt eltakarodik a hó a maradi Budáról, fejünk fölött kinyitják a Lloyd-nyomda műhelyablakait.

Az ember eleinte azt hiszi, hogy evőeszközöket rakosgatnak odabenn. Szerencsére a lap kétszer jelenik meg naponta s így a literátus ember sohasem fogy ki a kedves gép-muzsikából. Aztán megjelenik az első vérvörös száj, az első kormozott szempilla, az első harcias buli. A kiskabátos úr feláll s örökre nyomavesz. Úgylátszik, ő volt Tavasz úrfi.

Sokszor olvastam nyomorult emberekről, akiket megkísértett a szabadság s úgy csikarták ki a szökés látszatát, hogy hivatal helyett kibujdostak az erdőbe. Sohasem vágytam effélére. Egyszer szöktem meg a hivatalból, csikorgó télen, mikor beállt a Duna s a tiszta ég fagytól szikrázott. A havas Dunapart kihalt nyári fürdőhöz hasonlított. Itt voltam boldog a nyáron, gondoltam elkeseredetten, leültem egy padra s kékre fagyva képzeletben megírtam életem leghosszabb szerelmes levelét.

Cs. Szabó László