Már Bécs is elárul valamit vonzó, kultivált formák között jelentkező, fegyelmezetlen habitusával ebből a kulturális kettősségből. De nyelvénél, hagyományánál fogva mégis csak szervesebben kapcsolódik a Nyugat áramlataiba. Bukarest viszont, bármennyire hivalkodik is párisi szabású nyugatiasságával (vagy talán éppen ezért), javarészt már a keleti városok kirívóan tarka köntösében tetszeleg. Nálunk még sokszor ütik egymást az ellentétes színek, de akárhányszor egybe is olvadnak, üde, meleg tónusú színmozaikká egyesülnek.

Társadalmi és építészeti téren persze gyakran bántó ez a határállapot. A Nyugatról érkezőnek Budapest tagozódásában nem kerüli el figyelmét a szociális ellentétek szokatlan közelsége. Főúri paloták tőszomszédságában silány kivitelű bérkaszárnyák, fojtószagú tömeglakások. Egymás mellett tanyázik a legpazarabb fényűzés és a legnyomorultabb szegénység. És mintha a kettő egymástól kölcsönözne, az életvonal nagystílüsége valahol hirtelen megszakad, a fénybe többnyire átcsap valami talmi vonás, a nincstelenek pedig nagyzolva sajátítják el a másik tábor tartalmatlan pózait, lázasan menekülnek életük sorvasztó sívárságából az ócska reprezentálás világába.

A kettő között esetlenül lapul meg, helyét sehol sem találva, a vérszegény, polgáriatlan középosztály. És vajjon nem tipikus-e a vice lerongyolt alakja, amint éjjeli csengetésre előkelő házak élő kontrasztjaként mogorván a kapu alatt megjelen és a ŤZubringerť-ek boltjait megtöltő cselédek - megannyi Édes Anna -, akik mint volt és leendő gazdájuk esküdt ellenségei változtatják hónapról-hónapra helyüket.

Ez mind félreismerhetetlenül keleti behatás. De lehet-e másfelől nem észrevenni a Nyugat viharos beáramlását és nedvdús újjáéledését Pest talaján? Azt a felfokozott, hosszas együttélésben még le nem őrölt életrevalóságot, amely rajongva kap fel és honosít meg minden újat és eredetit? És nem szembeötlő-e az a jelentős értéktöbblet munkában és ötletben, amit a külföldre került pesti fiatalság a Nyugat számára jelent?

De Budapest légkörének sajátos varázsát nemcsak két ellentétes kultúra találkozása adja meg, hanem két ellentétes tájé is. Az az ünnepélyes megilletődés, amit az idegen a Dunakorzó meglátásakor érez és amely minden más pesti élményt háttérbe szorít, tulajdonképpen azon a benyomáson alapul, hogy itt, a nagyváros szívében, a Duna tükrének visszfényében végbúcsúra hajlik össze hegyvidék és síkság. A pesti, akinek ez a látvány már megszokottá vált, ellenkező színtről kap hasonló benyomást, ha a Normafa vagy a Hármashatárhegy magaslatáról a város síkjára letekint. És szinte napról-napra megnyilatkozik ez a kettősség Buda és Pest klímatikus, dinamikus eltéréseiben és abban az alkonyi napfényragyogásban, amely még a pesti Citynek is juttat valamit a budai hegyvidék derűs nyugalmából.

Túlgyakran vetették szemére ennek a többszörös határmesgyén épült városnak különvilágiságát, gőgös elszakadását a magyar rögtől. Pedig amilyen ideges gyorsasággal kapaszkodott fel Pest a világváros színtjére, ugyanolyan szívóssággal őrzi testén a környező földmívesvilág csökevényeit is és sokkal több rusztikális zamatú hangulatot rejt a tőle nyugatabbra eső fővárosoknál. Gondoljunk csak a nyár utolján rogyásig megrakott, minden színben pompázó gyümölcsös standokra, az úton-útfélen hagymát, zöldpaprikát falatozó munkásokra, a piacok tarkafejkendős kofahadára, a budai sváblánykorzóra, a hazatérő falusiak csődületére a pályaudvarok környékén.

Ilyen kétéltű földrajzi elhelyezkedésben cseppent bele Pest a mult század derekának fejlődési iramába, amely a vidékies ízű városkát rövid néhány évtized alatt Európa tíz legelső városának sorába emelte. Tarka eredetű közönségének azon rétegei, amelyeknek ebben a fellendülésben részük volt, mohó kritikátlansággal habzsolták magukba ennek a féktelenül burjánzó elvárosiasodásnak minden bábeli kéjét.

Aki mégis kritizált, abból többnyire a pénzért kapható kultúrjavakkal csömörletig betelt parvenű állandóan kifelé sanditó sznobizmusa beszélt. Ez a Budapest a milléniumi évek kiállításos, mindig erősen külhatásra törő pompaszeretetével aránylag kis helyen egyesítette a népies hagyomány és az újkeletű nyugati import legellentétesebb attrakcióit.

Orfeumi ledérkedés és a cigányzenés éjjeli mulatók gavallérosan duhaj hangulata, a Vígszinház franciáskodó pikantériái és a magyar népszínmű akkortájt még divatos kultusza békés szomszédságban fértek meg egymással. A lokálok egyveleges világában a tapasz szerepét töltötte be a hipertrofikus kávéházi élet. És az intellektuellek társas szereplését minden vonatkozásában áthatotta a Szajna partjáról megkésve érkezett bohémság felületes és felelőtlen póza.

Külszíneiben a hevesen előretörő Budapest valamennyi nyugati világvárostól ellesett egyet-mást. Minden letagadás ellenére is nyilvánvaló volt erős függése Bécstől nemcsak építkezésben, hanem társadalmi berendezkedésben is. A belső városrészek utcasorai késői barokk cikornyáikkal feltünően tükröztetik a bécsi behatást, néha kissé pazarabb, de egyúttal kevésbé szolíd kivitelben. Körút, liget, kövezet, vendéglői és kávéházi atmoszféra mind magukon viselik Bécs befolyásának nyomait.

Páris - mint a tőle keletre eső városokban általában - nemcsak női divatforrás, irodalmi szalónok éltető napja, hanem a tömegvágyak gyújtópontja is. Berlin építészeti felfuvalkodottságából átragadt valami a háborút megelőző évek pretenciózus bank- és áruházstílusára. London az arisztokrata klubok, Newyork a lipótvárosi zsúrtársalgás tónusára hatott.

Valami eklektikus, kapkodó, mindig találékony, de megállapodni sohasem tudó vonás jelentkezik építészetben, iparban, életformákban egyaránt. Nem tudunk a dolgok mélyére hatni, szívesen blöffölünk, főleg a mának élünk. Bálos, bankettes, korzós felszínen, női öltözködéssel, belvárosi üzletek kirakataival sokkal több jólétet sejtetünk, mint amennyit az általános életstandard igazol.

Építészetünk a hetvenes, nyolcvanas évek banálisan lakályos megállapodottsága után tartalmatlan, dagályos pátoszba csap. Keverődik minden égtáj és kor stílusa, dúl a szecesszió, meggondolás nélkül hull le a csákány a hagyományos stílegység tömör falaira, hogy valamely fantasztikus torzszülött számára nyisson helyet. A Lánchíd környékének nemes egysége és egyszerűsége felbomlik, a Terézváros belső szélén egymást horzsolják a gettó és a körúti szakasz nagyzoló, idomtalan bérpalotái.

Néhány sikerült archaizáló kísérlet (Szépművészeti Múzeum, Királyi Kúria), néhány monumentális épületcsoport (Műegyetem, János-kórház), Lechner nagyszabású magyarosító próbálkozásai (Iparművészeti Múzeum, Postatakarékpénztár) csak színfoltokat jelentenek az általános stílforgatagban. Az építészet túlkapásaival karöltve jár a szobrászati megalománia. A történelmi formáiból idegesen kibontakozó, azokban soha szervesen meg nem állapodott város mesterséges monumentalitásra törekszik, szinte hatósági parancsszóra termeli a nagy múlt sematikus érc- és márványjelképeit, amelyek ahelyett, hogy a múltat életre keltenék, megdermesztik a jelent és lefoglalnak minden helyet, ahol néhány ildomos kisebb szkulptúra tapintatos elhelyezésben csodát mívelhetne.

A kiegyezés után új életre ébredt magyar főváros a gyermek játékos örömével teremtett magának fényes palotákat és beléjük ömlesztette felpezsdülő életkedvének minden csillogó, nagyratörő elképzelését. Így keletkezett egy mutatványszámba menő, kül- és belföldi viszonylatban bőven kiaknázott ŤÜber-Budapestť, amelynek vázát Királyi Vár, Halászbástya, Parlament és Szabadságtér képezik hatalmas méretű, de fellengős, korszerűtlen tömbjeikkel.

Ilyen túldimenzionált alkotásokban élte ki a múlt század végének nemzedéke öntelt alkotó ösztöneit és közben elhanyagolta a távlat dimenzióit, nem törődött a perifériák, a munkásnegyedek sorsával, évtizedeken át megvalósulatlanul hevertetett szubsztanciális és esszenciális terveket, mint a Rókus újjáépítését, a pályaudvarok kihelyezését, közlekedési programmját sohasem szabta a fennálló szükséglethez, fukarkodott egy nagyszabású közkönyvtár vagy népegyetem palotájának előállítási költségeivel.

Túlmerész és túlmutatós tervek árnyékában húzódik meg a fél és félszeg megoldások egész sorozata, mintha éppen csak az az utolsó pár milliós befektetés hiányoznék, amely művészi össz- és távhatásra és nagyvonalú, higiénikus életfeltételek teremtésére hivatott. Tömegesen ötlenek szemünkbe a büszke ívelésű alapítási kampány árnyoldalai: hirtelen kettévágott, zsákutcába fúló sugárutak (Andrássy-út, Alkotmány-utca), beépített perspektivák (Opera, Bazilika), hiányzó pázsit, játszótér és alkalmas miljő az egyszerűbb körülmények közt nevelkedő gyermek számára, akit házmester, parkőr és rendőr vállvetve szorongatnak.

Talán némi magyarázatát adja a legtöbb szertelenségnek, szeretetlenségnek a lakósság rétegeinek össze nem tapadása, nem csupán anyagi körülmények, rendi hovátartozás, hanem földrajzi eredet tekintetében is. A megmagyarosodott, vagyonhoz jutott, de egyúttal eredeti mivoltukból kivetkőzött pest-budai őspolgárok kis csapata mellett itt találjuk a falusi tuszkulumaikból, bécsi rezidenciáikból ideköltözött mágnáscsaládokat, a máról-holnapra városi sznobokká vált vidékeket, a külföldről beszivárgó gazdasági elitet, az egyre szaporodó, de nagyrészt idegenszámba menő és magát idegenül érző munkásságot. Önkéntelenül Karl Schefflernek, a kitünő német mű- és társadalomkritikusnak Berlin c. várospszichológiai könyvtanulmányára gondolunk, amely a német birodalom fővárosának minden kulturális visszásságát a város kolóniális jellegével, lakósságának szedett-vedett, ahisztórikus taglalásával magyarázza.

A XIX. század végének pesti átlagpolgára nem érez semminemű kapcsolatot közvetlen szomszédjaival, vendéglőben nem ül mások asztalához, nem elegyedik ismeretlenül kedélyes beszélgetésbe, csupán az anyagi vagy intellektuális érdekköréhez tartozókkal keres barátságot, hiányzik még belőle a hagyományos urbán eggyétartozás érzése, amely történelmi városok polgárságát rangkülönbség nélkül egy nagy közösségbe fonja. Ez még gomolygó, széthúzó, fészkehagyott tömeg, amely az amerikai nagyvárosok módjára még csak formálni kezdi a maga társadalmi szervezetét.

Egy tekintetben azonban ez a századvégi Budapest erősen különbözik mind Berlintől, mind az amerikai metropolisoktól. Nincs meg benne sem a Berlint annyira jellemző külvárosok favorizálása, sem az amerikai dimenzionalizmus, amely a nagyváros ritmusát a szabad táj határáig kitolja. Budapesthez fogható területe csak igen kevés városnak van.

Mégis tarthatatlan túlzsúfoltság jellemezte és az igazi élet alig több mint egy négyzetkilométernyi területen zajlott le. Buda romantikus élményszámba menő nyári korcsmáival, lombos, biedermeier-szerű utcácskáival már mint külön világ szerepelt, többé-kevésbé kikapcsolódott a nagyvárosi forgalomból. A kirándulók számára meg a hüvösvölgyi Nagyrét végső határt jelentett. Ebből a zsugorodásból folyik a világvárosi mozgalmasság és a vidékiesség sajátságos találkozása.

Egyes utak forgalma még Londonnal vagy Párissal összevetve is számottevő. De ennek a Citynek közönsége provinciális kiváncsisággal méri végig egymást, és az ú. n. társaság keretén belül senki sem élheti a maga rejtett polgári életét. Tagjai legalább is névről úgyszólván mind ismerik egymást, tudnak egymás családi és családon kívüli viszonyairól. Kis privát botrányok nagy nyilvános szenzációkká lesznek, a korzó elejtett szólamai, elmaradt köszöntései közpletykává fajulnak. Banális színészszerelmek, nagy emberek kis botlásai, klubhősök alkalmi összetűzései képezi a szalónok fő beszédanyagát.

Ennek a visszás, átmenet nélkül való, rétegeiben keverődő Budapestnek voltunk ifjúságunk delén vad szerelmesei. Ha számot kellett volna adnunk róla, hogy miért, alighanem adósok maradtunk volna a felelettel. Talán, mert hónapos szobánk fülledt levegőjébe, törzskávéházunk füstjébe is még áradt valami érzékeinkkel közvetlenül fel nem fogható a távolabbi környék földszagából? Annyi bizonyos, hogy éppen ahhoz vonzódtunk különös melegséggel, ami pazarló alapítási ösztöneink szeszélyes játéka, nem pedig különleges értékeinkhez és azokhoz az egyre vékonyuló szálakhoz, amelyek egy idillikusabb multhoz fűztek.

Régi zeg-zúgos utcák, történelmi hangzású lokálok, muzeális gyüjteményeink díszei kevéssé ismertek és aránylag keveset jelentenek az éjjeli élet múló éltű kis attrakcióihoz képest. A pesti éjszaka csodálatában kulminál Pest iránti rajongásunk és - éjjelünket is nappallá téve - ott találjuk meg az Ťegyéni Budapestť szurrogátumát, amely legalább is szöges ellentétbe állít bennünket az éjente meglehetősen kihalt Béccsel. A Pestre vetődött idegent is első sorban a pezsgős pesti éjszaka bűvkörébe vontuk és utólag azután méltatlankodva eszméltünk rá, hogy a világ tudatában Pest egyre inkább a félvilági örömök tipikus centrumává lesz.

Mint a világháborút megelőző kulturális élet számos más látszatjelensége, ez a mámoros pestieskedés is divatját múlja a háború utáni évek hirtelen kiábrándulásában. Elszegényedésünkben, új, kényszeredett túlzsúfoltságunkban kijózanodva látjuk, mint foszlik szét a régi varázs, mint kopik le az elhanyagolt felszínről a régi máz, mint sandít kifelé a régente oly gondosan álcázott talmiság. Szinte észrevétlenül hamvad el az egykori szerelem, - új megnyilvánulási formák után epedünk. Ennek a megtört, belső és külső átalakulásra hajlamos hangulatnak megvannak a jellegzetes szimbólumai és szimptomái.

Ide tartozik a hajdani kávéházi aranyélet leromlása, ide tartozik azoknak a fogalomszámba menő vállalatoknak sorozatos letünése is, amelyek a divat, a dőzsölés, az úrias berendezkedés terén egykor vezettek. Pozitív értelemben új irányt jelent a közlekedési eszközök növekvő összehangolása és az utolsó évtized általános kitelepülési ösztöne, amely a perifériát új, előre nem sejtett jelentőséghez juttatja. Nagyobb dimenziókban gondolkozunk, a budapesti összetartozás képzete immár Újpesttől Kispestig és Rákosligettől Budafokig terjed.

A változott korszellem jele Buda újjáébredése is. Ez a tömeges átköltözés Pestről Budára persze még korántsem jelent gyökeres szakítást a korábbi értéknivelláló urbanomániával. Sőt éppen ellenkezőleg, Buda még megmaradt történelmi patinája is mindinkább eltünik, Pesti építészeti káosza átragad a Duna jobb partjának lejtőire is. Mégis jótékony feloldással, felfrissüléssel jár a kenyérkeresők nagy tömegeinek beolvadása a budai hegyek szabadabb, elemibb hatású környezetébe. Szimbólikus jelentőségűvé válhatik a Tabán lebontása is, ha ennek a városrésznek kusza újraépítési tervei csupán tervek maradnak és a Nyugat felé terjeszkedő nagyváros is megfelelően tágas légcsatornához jut.

Hiába sokallják a hivatásos városrendezők a szélső külvárosok népességének gyors gyarapodását a centrum rovására, hiába hirdetik, hogy az organikus fejlődés érdekében visszatelepülésre, a közelebbre eső, eddig elhanyagolt külvárosok benépesítésére volna szükség. Ez a hirtelenül annyira mozgalmassá vált szélső periféria új keretet jelent, amelyhez akarva-akaratlanul hozzá kell idomulnunk a még ma is túlzsúfolt belváros fokozatos meglékelése, a közbeeső, fejlődésükben erősen visszamaradt területek (Kőbánya, Óbuda) lassú, céltudatos fejlesztése által, sohasem felejtkezve meg a nagy egészről.

Új-Budapest megváltozott életfelfogásának legfontosabb útegyengetője mindaz, amit a túristaság, cserkészkedés, vízi élet és általában a weekend-mozgalom jelszavaiba szoktunk tömöríteni. Amikor ez az általános természetjárás viselet- és viselkedésbeli túlzásaival még keletkezőben volt, úgy látszott, mintha ez is csak divat volna, amelyben ugyanúgy utánozzuk a Nyugatot, mint egykor a bohémségben. De ha kezdetben így is volt, a divat ezúttal nélkülözhetetlen élettartalommá sűrűsödött, a mozgalom gyökeret vert, szertelenségei lecsiszolódtak, társadalmi téren kiegyenlítőleg és forrasztólag hatott és nyomában felfedeztük sajátmagunkat.

Akik vasárnapjaikat a szabadban töltik, hétfőn reggel munkahelyükre visszatérve új ütemet visznek a városi együttélés dinamikájába is. A környék aromájával telítve, egyúttal ráeszmélünk Nagy-Budapest igazi arcára. Azelőtt még a Hárshegy és a Hármashatárhegy is messze túlesett Budapest határain. Ma hozzátartozik a Pilis meg a Börzsöny is: Hamvaskő és a Hideghegy vadvirágos rétjeivel, a Rámszakadék és a Csóványos csodás sziklaalakulataival. Legerősebben, legjellegzetesebben Pest nem hat többé a Váci-utca szintjéről, hanem ha a környező szirtek magasságából a város távoli ködbe fúló sziluettjére letekintünk.

Ezzel az önmagunk felfedezésével karöltve jár Budapest felfedezése az idegenek által. A ma oly sokat hangoztatott idegenforgalom és Budapest fürdőváros problémájának megoldása is szervesen összefügg a társadalmi taglalás és az új periférikus elhelyezkedés kérdésével. Az az erősbödő, szoliduló polgári középosztály, amely új, egészségesebb életfeltételeket teremt magának, egyúttal vonzó atmoszférát teremt a vendégfogadás szolídságát kereső külföldi utasok nagy tömegeinek is.

Az a lelkes túristasereg pedig, amely Budapest hegyvidékén uj útakat, menedékházakat nyit és kemény küzdelmet folytat az erdőbirtokosok kizárási önkényével, úttörőjévé lesz a környező szabad természet feltárásának a nem túrista szemlélő és üdülő számára is, mely nélkül a merész fürdővárosi tervek megvalósítása el sem képzelhető. Így bontakoznak ki lassanként annak az új Budapestnek körvonalai, amely lemondva öncélúságának és egyedülvalóságának álmáról, kinőve régi társadalmi fonákságaiból, friss teremtő energiákkal gyarapszik és csápjaival egyre mélyebben belenyúlik az éltető magyar tájba.

Erényi Gusztáv