Irta ifj. Temple Dezső dr. országgyülési képviselő

Mostanában a gazdasági reformok korát éljük, nem mulik el ugyszólván egy nap sem, hogy fel ne vetődne ujabb és ujabb tervezet akár a külföldön, akár pedig nálunk a gazdasági élet valamely megnyilvánulásának a megreformálására. Ugy is nevezhetnők ezt, hogy sokan vannak a tulbuzgó reformerek, akik mindenáron ujat akarnak feltalálni és bizonyos elhivatottság érzésétől sarkalva elhiszik önmagukról, hogy csak az általuk feltalált elgondolások helyesek és a kormányzat téves utakon járva rászorul az ő elgondolásaikra.

A tulbuzgó reformerek elfelejtik azt, hogy a kormányzat célkitüzéseiben ott szerepel a konzervativ haladás jelszava, ami leforditva igazi értelmére nem jelenthet mást, mint minden ujitást csak ugy alkalmazni, hogy ez ne a meglévő egzisztenciákat tegye tönkre, hanem ellenkezőleg ujabb és ujabb életlehetőségeket teremtsen.

Mert ahhoz igazán nem kell a bölcsek kövét feltalálni, hogy ugy juttassunk egyeseket a kenyérhez, hogy azt előbb másoktól vegyük el. A kormányzat hihetetlen erőfeszitésekkel, óriási körültekintéssel, nagyon óvatosan nyúl bele regulativ módon a gazdasági életbe, mert tudja, hogy egy élő organizmust nem lehet megcsonkitani büntetlenül és főleg nem rombolni akar, hanem épiteni. Tudja azt, hogy itt nem lehet máról-holnapra a boldogság szigetét megteremteni, hanem óvatosan, lépésről-lépésre lehet előbbre vinni a dolgot, mindig figyelemmel lenni azokra a dogmákra, amelyek ma még az alapjai a gazdasági életnek és amelyek szervesen kapcsolódnak bele a világgazdaságba. Tehát csonkaországunk gazdasági élete nem választható el az egész világ gazdasági életétől.

Ha ezek a buzgó reformerek jobban utánanéznének a dolgoknak és nagyobb látókörrel rendelkeznének, akkor tudhatnák azt, hogy amit eddig a kormányzat a gazdasági téren keresztülvitt, az kizárólag átmeneti jelleggel birt és nem haladta tul azt a mértéket, amelyet a többi állam is használt saját életének a továbbvitelére – átmenetileg. Amikor az önellátás mikróbái kezdték kikezdeni a világgazdaság testét, akkor nálunk sem térhetett ki a kormányzat ez alól és a kereskedelmi egyezmények megkötésénél, az autonóm vámtarifák alkalmazásánál nem történt más, mint védekezett a gyarmatositás ellen, valamint védte a pengő értékét.

Mindezek az intézkedések azonban nem jelenthettek egy végleges berendezkedést, hanem kizárólag a szükséges átmeneti gazdálkodás kritériumait. Hiszen ezt bizonyitja az is, hogy a legtöbb ilyen intézkedés gyors és sima keresztülvitelére alkották meg annak idején a 33-as bizottságot, amely a legalkalmasabb arra, hogy gyorsan történjenek intézkedések törvényes keretben és ne a kodifikáció hosszu, nehezen megváltoztatható utján szabályoztassanak a naponta felvetődő gazdasági problémák. A kormányzat ezzel is dokumentálni akarta a problematikus jelleget és azt, hogy rendkivüli idők rendkivüli intézkedései ezek, amelyeket a világkrizis és körülbástyázottságunk kényszerit reánk, amelyekről azonban már előre is tudja a kormányzat, hogy csak átmeneti jelleggel birnak.

Az ujitók azonban nem akarnak erről tudomást venni, hanem oly tervekkel ostromolják a kormányzatot, amelyekkel sokban oly mélyen akarnak belenyulni a gazdasági élet testébe, amely ugyszólván fejétől, kezétől fosztaná meg egyik napról a másikra az élő organizmust. S érdekes, hogy ezek többsége, mintha összebeszéltek volna, mindegyike a kereskedelemre akar mérni halálos csapást, – szinte egyforma recepttel rendelkeznek erre a célra – mert a kereskedelemnek szánta a „Prügelknabe” szerepét. Miért?

Mert nincsenek tisztában azzal a hivatással, amelyet az egységes kereskedelem tölt be a gazdasági életben. A doktrinérek meglehetős averzióval viseltetnek a kereskedelemmel, mint foglalkozással szemben.

Nem szállunk vitába senkivel, ha az utópisztikus etatizmust akarják megvalósitani elképzelésekben, csak arra szeretnénk figyelmeztetni őket, hogy egy igen veszélyes területre tévedtek. Mert olyan államban, ahol a gazdasági berendezettség alapjait a magántulajdon fogalmával akarják megépiteni, ott a kereskedelmet nem lehet államositani.

Éppen igy a termelés irányitása elválaszthatatlan a fogyasztás irányitásától és ha már mindenáron az irányitás elveit akarják megvalósitani, akkor nem lehet egy osztályt kiragadni a nemzettestből, hanem „irányitani” kell valamennyit.

Ha olyan gazdasági próféta jön majd, aki terveiben minden élő polgárnak biztositani tudja a megélhetést, ha az etatizmust olyan tökélyre tudja emelni, hogy az állam minden polgáráról – sőt a megszületendőről is! – biztosan tud gondoskodni, akkor belenyugszunk és elfogadjuk azt, amiért tulajdonképpen harcolunk – a minden magyar ember megélhetéséért.

Talán nemsokára akad egy olyan buzgó reformer nálunk is, aki azt fogja ajánlani, hogy szüntessük meg a kereskedelmet, mint foglalkozást és annak funkcióját vegye át az állam, nem gondolva arra, hogy egészséges gazdasági élet, a fogyasztók és termelők érdekének megvédése csak az egymással rivalizáló egészséges kereskedelemből származhat. Nem akarunk itt arra rámutatni, hogy mi történjék az ezidőszerint kereskedelemmel foglalkozó tömegekkel, de rá akarunk mutatni igenis arra, hogy a termelőknek az érdekeit, épp ugy, mint az összes fogyasztókét nemcsak, hogy veszélyeztetve, hanem kiszolgáltatva látjuk egy esetleges árdiktátornak.

Éveken keresztül folyt a harc, hogy a magyar emberből kereskedőt faragjunk és most egy ujabb áramlat mindenkit uniformizálni, hivatalnokká tenni akar és akkor honnan fog az adó befolyni, hogy ezek a tisztviselők fizetésüket megkaphassák.

A kormányzat igen helyesen, minden eszközzel a mezőgazdaságnak védelmére siet és belátja, hogy ezek megerősitése, termelvényeiknek megfelelő ár biztositása elsőrendű érdek. Az kétségtelen, hogy irányitásra szükség van, de az egészséges, nemzeti magyar kereskedelem, amely saját érdekében kénytelen létéért harcolva a mindenkori életkörülményeknek megfelelő árpolitikát folytatni, legerősebb bázisát képezi a gazdasági életünknek.

Addig azonban, amig a kereskedő önálló egzisztencia s nem kap az államtól semmit, amig a kereskedelem a tulajdonképpeni végvára a gazdasági életben az individualizmusnak, addig ne bántsuk őket, hanem becsüljük meg és ne feledjék el azok a nagy reformerek, hogy a kereskedelem volt a kultúra megteremtője, a kereskedelem törte át a kínai falat évezredekkel ezelőtt és ez a foglalkozás épp olyan nélkülözhetetlen éltető kovásza lesz a jövőben is a gazdasági életnek, mint volt évezredekkel ezelőtt Babilonban és Ninivében, s a jövőben sem fogja tudni nélkülözni további megszámlálhatatlan ezer évekig a világgazdaság a nemzeti kereskedelem munkáját.

Jól tudja ezt a kormányzat.
Gömbös Gyulának az ő egészséges, mindent átfogó és a mának megfelelő reformtörekvései vannak hivatva a mostani gazdasági életnek meggyógyitására és fellenditésére. Ne akarják az álreformerek a maguk kezet-lábat megkötő elgondolásaikat reformoknak nevezni, mert a magyar reform: a magyar nemzeti munkaterv.