Párisi életét, a környezetet, amelyben tíz évet eltöltött, a művészeket és írókat, akikkel megismerkedett, maga Rippl-Rónai írta le érdekes Emlékezéseiben. Az első francia művész, akivel összebarátkozott, Aristide Maillol volt, korunk nagy francia szobrásza. Akkoriban még ő is festő akart lenni. A magyar művészt ő ismertette meg barátaival, egy sor fiatal franciával, akit részint a közös törekvések köteléke, részint a barátság fűzött egymáshoz. Bonnard, Vuillard, Roussel, Ranson, Sérusier, Maurice Denis voltak ennek a művészcsoportnak jelesei. Akkoriban még mind a pályája elején.

Rippl-Rónai leginkább Bonnard-t és Vuillard-t érezte rokonainak. Azok is rögtönző festők voltak, mint ő maga. Egy nekilendülésre végeztek a maguk elé kitüzött feladattal. A törekvésük az volt, ami az impresszionizmusé alakulásának végső fokán: megragadni és megállítani a pillanatot, minekelőtte a következő pillanat megváltoztatná a színbeli, vagy formai élményt. A természet jelenségei, amiket a laikusok szeme olyan egyformának lát, a művészember sokkal érzékenyebb szemében pillanatonként változnak.

Más-más ugyanaz a női arc a nap állása szerint, az áttetsző, vagy a reá sűrűsödő árnyékban, a ború, vagy a napfény különböző fokozatainak kitéve. Más-más a model a belsejében végbemenő érzésváltakozások szerint is: más a színbeli, sőt a formai kifejezése is, ha unatkozik és fáradtnak érzi magát és más, ha véletlenül olyasmire gondol, ami a boldogság színével melegíti át az arcát. De megmásul az ábrázolás a festő lelkének pillanatnyi állapota szerint is. Ennyi tényezőnek egymásra hatásából tevődik össze az, amit a festő egy pillanatnak érez és impressziónak nevez.

Aki ilyen felfogással néz körül a természetben, annak számára a jelenségek világában nincsen értékbeli különbség a jelenségek, vagy motivumok között. Annak az emberi alak, vagy az állat, a fa, vagy a víz egyformán festői motivum s mellékes, hogy az emberi alak öreg-e, vagy fiatal, szép-e, vagy csúnya. Festői. S festőiségében megfestésre kívánatos. Ami még ahhoz szükséges, hogy a nézőt érdekelje, hogy figyelmét megragadja, sőt, hogy kedvét lelkesre szítsa, azt a művész adja hozzá a magáéból: az életöröméből, a boldogságérzéséből, a zajgó, vagy csendes fájdalmából.

A festésnek ez a módja a szubjektív festés. Ugyanaz, ami az irodalomban a lirizmus. A művész a valóságra néz és az, amit lát, megindít benne valamit. De az a valami már más, mint a tárgyi valóság: annál talán kevesebb, de valójában több nála: egy művész színjátszó lelkén át megszűrődött, megszínesedett és megillatosodott képe a valóságnak.

Így ábrázolta a világot és jelenségeit már fiatal korában Rippl-Rónai József. Nem válogatta képeihez a címet, mert képeinek a tárgyát sem válogatta. Az életet költötte új életre úgy, ahogy jelenségei elébe vetődtek. A mi itthoni természetábrázoló festésünk ünnepélyes hatású volt az övéhez képest. Bihari Sándor, vagy Vágó Pál nagyméretű vásznain ünnepélyesre kifényesítve jelent meg a hétköznap is. Rippl-Rónai József művészete az övékhez mérve maga az ünnepélyesség nélkül való fesztelenség volt.

Ez a fesztelenség, képeinek első látszatra laza és elhanyagolt rögtönzöttsége, még sokáig háborgatta itthon a kiállítások közönségének ízlését. Igen nagy idő eltelt addig, amíg a nézők megtanulták meglátni Rippl-Rónai művészetében azt, ami lényege: a csodálatosra finomodott ízlést, amely a szinek összeválogatásában és fokozatainak egymáshoz igazításában nyilvánult; a játszi voltában is biztosra menő rajzot, amellyel alakjainak mozgását életszerűvé tudta tenni. És ezeken a képességein által magát a művészt, aki az életnek nagy élvezője volt, az élet szépségeiben érzékies örömmel gyönyörködő varázsló és ajándékozó.

Ő türelmesen és fölényesen megvárta a maga idejét. Sokat nélkülözött, a művész-ínséget kevés nagy művész ízlelte végig a keserű aljáig annyira, mint ő. De fölényességéből nem engedett. Nyugodt öntudatossággal lobogtatta művészsörényét széleskarimájú művészkalapja alatt. Mindig választékosan öltözködött - szegénységét befelé fordítva viselte.

És fáradhatatlanul dolgozott. Fáradhatatlanul és könnyedén. Megfestett mindent, amit az élet elébe vetített, sokszor ugyanazt többízben is, de mindíg más-másként. Más festő unalmat kelt motívumainak sűrű meg-megismétlésével. Rippl-Rónai kifogyhatatlan volt az újabbnál-újabb változatok megtalálásában. Késő korának egy hosszú szakaszán végig egy feketehajú fiatal leánynak az alakja foglalkoztatta érdeklődését.

Valóságos ciklust festett róla, a Zorka-képek sorozatát. Megfestette azt a finom leányalakot lételének úgyszólva minden helyzetében. Megfestette egész alakban és megfestette félalakban, színes krétával és nagy pettyekben felrakott olajfestékkel. Megfestette a legkülönbözőbb szabású és színű ruhákban és kalapokban, a napvilág és az esti világítás minden változatában. És mindegyik képe más-más lett.

Ha valaha összegyüjtik majd a Zorka-ciklus képeit, csodálkozó érzéssel fogja megállapítani egyugyanazon arcnak harminc, vagy negyven ismétlődése előtt a néző, hogy nem puszta ismétlése egyik a másiknak, hanem az ismétlésen túl más-más érdekességű változata egymásnak. Az egyik rajzának a kifejezőerejével megragadó, a másik sejtelemszerű színeivel, a harmadik színeinek virító üdeségével bűvöli el a szemet.

A női szépségnek élete végső órájáig csodálkozó élvezője volt ez a művész. A szépséges női fejeknek milyen gyönyörű galériáját lehetne összeállítani női arcképeiből! Nem minden modelje ismerne bennük magára. A hasonlatosság kérdése soha sem érdekelte Rippl-Rónait. Ő a pillanatot igyekezett megfesteni, azt a pillanatot, amelyben a női arc mint színes jelenség legkívánatosabbnak mutatkozott, amelyben emberi vonatkozásain túl a tiszta festői mivolta takarózott ki rajta.

Töprenkedés, sőt gondolkodás nélkül festett, festett ez a művész. A föléje gyűlő évek terhe sem bírta ellankasztani. Minden képét "egyszerre festette", egyetlen nekivetemedésre. Vagy sikerült, vagy nem. De mennél előbbre jutott az időben, annál gyakrabban sikerült. Művészete egyre biztosabb, finomabb és nemesebb lett.

Mint a monda Midás királyának kezében, minden megaranyozódott a keze alatt. Minden, aminek ábrázolása más festőnek nehéz feladat, könnyűvé lett, amint hozzányúlt. Kései korában kezdte a Balatont festeni. Kicsi pasztellképein néhány húzással és néhány színpettyel a balatoni levegőég és víz egész végtelenségét tudta fölidézni.

Amit más keresve-keres, azt ő első szétnézésre találta meg. Mint a nagy művészeknek általában, meg volt az a csodás képessége, hogy a természet jelenségeiben, s még a legbonyolultabbakban is, első rápillantásra meglássa a lényegest, azt, amiben a sok, sőt a legtöbb is kevéssé foglalódik össze. S miután meglátta, a játszadozva is biztos kéz, a soha meg nem bicsakló izlés vonalakba, színfoltokba rakva, idézte a vászonra, vagy papírosra.

A sors végre is kegyes lett hozzá. Megérhette, hogy művészetének fölserdüljön és hozzáérjen a közönsége. Volt olyan kiállítása, amelyen valósággal szétkapkodták munkáit. A Szépművészeti Múzeumban, mint egyetlen az élők között, külön szobát kapott. A gond elsuhant feje felől. Az élet mosolygósra símult körötte. Békés öregkor következett a küzdelmes ifjú- és férfikorra.

Életét megosztotta kaposvári kis kúriája, meg a főváros között. A telet itt töltötte s mutatós művészalakja, megfehéredetten is lobogó üstöke, kifejező feje mindenhol látható volt, ahol az élet valami érdekeset vetett föl. Szeretett írók közé járni, sok barátja volt közöttük. Kivált a fiatalabbakhoz vonzódott, talán mert küzdelmes sorsuk a maga fiatalságára emlékeztette. Jó barátságban volt Ady Endrével, arcképet is készített róla, csak úgy, mint az Ady-kör számos más tagjáról.

Megragadó arcképekben rögzítette meg Osvát Ernő, Móricz Zsigmond, Babits Mihály és mások vonásait. Önmagának valamikor elegáns alakja megterebélyesedett és egyre inkább emlékeztetett azokra a családi arcképekre, amelyeken nagy szakállú édesapját, azután Ödön bátyját és gitárt pengető, nagykalapú Lajos öccsét örökítette meg. A termete elnehezedett, de a szeme, a keze nem.

Élete végső éveiben többször megfestette önmagát. Fiatalabb éveiből is maradtak önarcképei, de azután évek hosszú során át nem foglalkoztatta önmagának külső megjelenése, mígnem az öregkor küszöbén ismét önmaga felé fordult az érdeklődése. Kiváncsian ült le a tükör elé, hogy megfigyelje benne, milyenné változtatta emberi mivoltát az eljáró idő. Amit a tükör feléje mutatott, nem volt vigasztaló látvány. Öregember nézett reá az üvegről, megereszkedett formájú arc, fehérbajuszú, fehérhajú fej. 1924-ben festette egyik legmegkapóbb önarcképét. Félrevágott francia művészsapka a fején, pirosszínű, a nyaka körül ugyanolyan színű sál.

Télikabátosan, félprofilba fordultan, a szemére húzott sapka alól sötéten és komoran néz reánk az arc. A fiatalos dac még nem ernyedt el rajta. Így néz szembe a végzettel az elszánt ember, aki számot vetett magával és tudatában van annak, hogy ő a mulandósággal szemben is olyan valaki, aki megmarad ezen a földön, mert életének munkájával szebbé és gazdagabbá sikerült azt tennie.

Még három esztendőt hagyott neki a sors. Élete utolsó esztendejében, 1927-ben, agyvérzés érte. Barátai megdöbbenve néztek össze és gondolatban búcsúra nyujtották feléje kezüket. De csodálatos életereje, amely annyi elragadó alkotással ajándékozta meg nemzetét, feltámasztotta. Lábraállt, újra tevékenykedni kezdett, a festőállványa elé ült.

Néhány hónappal a halála előtt készült el utolsó önarcképével, a fekete sapkással, élete legmeghatóbb és egyben a legfájdalmasabb alkotásával. Az öreg kéz kuszálva húzta meg az arc, a sapka és a kabát vonalait és reszketegen dörzsölte szét foltokká a papíroson a színes krétát.

A sápadt arcból megmerevedett tekintettel néz reánk a mélyen beesett szem. Arca az olyan ember kifejezését mutatja, aki egyszer már belelátott a Borzalmasba, s a megdöbbenés, amely akkor megrázta, letörülhetetlenül rárajzolódott az arcára. A tükör, amelyben az agg művész önmagát felidézte, a félig összeomlott ember képét mutatta. És a kézben volt erő és a lélekben volt szilárdság ahhoz, hogy remegő és kúszált vonalakkal bár, felidézze a Félelmetest és életre hívja a gyógyíthatatlanul fájdalmast.

1927 októberének elején került kiállításra ez a műve néhány más képének társaságában. Megrendülten álltunk meg előtte. Tudtuk, hogy az, akit a kép ábrázol, otthon ül kaposvári szobájában és csöndes kétségbeeséssel törődik bele abba, hogy dolgozni nem fog többé.

Éreztük, hogy ez az arckép Rippl-Rónai József búcsúzása az élettől. Az élettől, amelyet annyira szeretett, amelyet mérhetetlenül élvezni tudott és amelynek szépségéből olyant mutatott meg kortársainak, mint előtte és utána senki sem.

Elek Artúr