Utolsónak maradt köztünk és utolsónak ment el abból a ragyogó szinészi csillagképből, amely Paulay Ede hosszú igazgatását a Nemzeti Színház fénykorává tette. Még Orczy Bódog intendáns ideje alatt, 1870-ben került a színházhoz, alig tizennyolc éves korában, végigjátszotta a Paulay-korszakot és a legutóbbi évekig a Nemzeti Színház minden régimejét.

Együtt játszott Halmi Ferenccel, Vízváry Gyulával, Nagy Imrével, Helvey Laurával, Jászai Marival - a magyar színészet történetének nagyjaival. Játszott klasszikus tragédiákban, vígjátékokban, bohózatokban, ami szerepet kiosztottak rá, mind végigjátszotta teljes művészettel, akár Moliére írta neki a szöveget, akár Tóti Dorka bohózati alakját kellett színpadra vinnie. Első fellépése testvérbátyjának, Rákosi Jenőnek Aesopusában volt, utoljára, ha jól emlékszem, Zilahy-darabban lépett fel, - közben végigjátszotta a Nemzeti Színház hatvan évének legtöbb szerzőjét.

Nem érvényesült könnyen és hamar. Nem volt szép nő, nem tudott versenyezni Helvey Laurával, Jászai Marival, Márkus Emiliával és lényében nem volt az a páthosz, amit annak a kornak ízlése megkívánt. Az ő igazi hangja a sugárzó okosság volt. Főleg a 70-80-as években divatos francia vígjátékokban játszott másodrendű szerepeket, - ezekben érvényesült legjobban elmés, természetes beszéde.

A karakter-szerepekre volt hivatva, de ezekben sokáig elállta az útját Prielle Kornélia. Csak az ő visszavonulása után került az első sorba. Méltó utódja volt a nagy művésznőnek, a kilencvenes és kilencszázas évek nagy jellem-színésznője. Népszerűsége korával együtt nőtt s korával együtt tisztult, kristályosodott a művészete.

Már abban az időben, mikor nagy színészek is szükségesnek látták felhasználni a színjátszás külsőségeit, a megjelenés, a hang hatását, a páthoszt, ő a beszéd egyszerű természetességében, a hang emberi voltában, a hangsúly fínom árnyalásában látta a művészet főeszközeit. Utóbb már szinte eszközök nélkül játszott, tisztán a beszéd művészetével hozta ki az ábrázolandó jellemet. Az érzelmesség idegen volt tőle, az ész sugárzott ki játékából és ezért a legmagasabbra a bölcs, mindent megértő öregasszonyok szerepeiben jutott.

Egyike volt kora legokosabb asszonyainak. A színház dolgaiban elsőrendű szakértő, aki sokban volt segítségére fiának, Beöthy Lászlónak színházai bonyolult dolgaiban s mint színész-nevelő is jelentékeny szerepet játszott, főleg operett-színészek és színésznők képzésével. Túlélte testvéreit, gyermekeit, túlélte önmagát is. Nehezen viselte öregkora tétlenségét, s utolsó pár évében már csak halottainak élt. Jellemző reá, akitől távol volt minden misztikum, hogy utolsó éveiben a spiritizmushoz menekült vígasztalásért.

Schöpflin Aladár