Mit tehet az író a háborúval szemben

1935 | Március

SZENES PIROSKA

Babits Mihály tiszteletreméltó felhívása az írókhoz oly természetű kérdés bogozgatása közben ért, amely szorosan összefügg ezzel a nagyfontosságú problémával. Egy külön szempontból szükségesnek tartom, hogy megszólaljak magam is, éspedig nem arra a kérdésre, hogy mit tegyen az író, hanem arra, hogy - mit tegyen az írónő a háborúval szemben. Ez ugyanis az az eset, amikor a nemek különbözőségén rendkívülien fontos hangsúly van.

Mielőtt azonban a külön kérdésre térnék, kénytelen leszek közös szempontból Kosztolányi Dezső véleményére reagálni. Kosztolányi Dezső, az éleseszű ember, a legtudatosabb íróművész, téves és vétkes szerénységből a vermét segít megásni annak a mindennél drágább kultúrának, aminek ő oly hív munkása és aminek pusztulását zokogják az írástudók. Kosztolányi kényes ízlése visszataszítónak és hazugnak látja a költő és hatása között régebben kialakult álromantikát; és igaza van. Minden költőcskében fáklyát látni; tényleg romantika lenne. Nem minden költő nagy lélek, vagy legalább is felelősségteljes ember, akitől nemcsak elvárni, de megkövetelni kellene, hogy vezetője legyen közössége szellemi megnyilatkozásának.

Hogy mi lett volna a magyar 48 Petőfi nélkül, azt nem tudhatjuk; de hogy a Petőfi nagy lelke díszt és erőt adott március 15-nek és századokra ragyogást a forradalomnak, azt még a legokosabb ember sem tagadhatja le. És bár Kosztolányinak igaza van abban, hogy az olyan ősi, elementáris ösztönök ellen, mint a háború és pusztítás principiuma, egy szál tollal kiállani, korlátoltság kell; mégis az efajta korlátoltság nélkül nincs élet és még nem született emberi nagy dolog e földön. Mi pedig most nagy dologról beszélünk.

Nem nyugodt álomról, amire Kosztolányi nem tudná fejét lehajtani, ha történetesen írók kezében lenne a világ sorsa. Most, hogy "csizmadiák és állatorvosok" kezében van, most nyugodtan aluszik. Föltéve, hogy ezen csizmadiák és állatorvosok értelmesek, amit, ha széttekintek a világon, erősen kétségbevonok, én még mindig az értelmes írónak adnék előnyt - ilyen is van -, már csak azért is, mert nincsen semmi, amit oly rosszul meg ne tudna csinálni, mint amilyen rosszul, fejvesztve irányítják - ha irányítják - sorsunkat azok a Ťjólfésült gentlemanekť, akiknek az okos Kosztolányi szerénységből átadja jelenünket, jövőnket, életünket és kultúránkat.

Az ilyen szerénység nagyon gyanus. Nagyon úgy néz ki, mint a feladat nagysága elől való meghátrálás. A tömeg ösztöne pedig megérzi pontosan ezt a menekülést a szellemi irányításra hivatottaknál, azért tódul megzavarodva arra, amerre a szellemi kontroll alól felszabadult csizmadiák és állatorvosok hirdetgetik buzgón a felelősség vállalását. Ez a szerénység még sokba fog kerülni nekünk.

Egyben azonban igaza van Kosztolányinak és csak ez az egy mentsége van. A háborúk oka tényleg sokkal mélyebben fekszik, mint akár a materiális indokok, akár az ideális jelszavak; a háborúnak ez a mélyen-mélyen rejlő mozgatója egyaránt fűtötte Tankrédot és Zaharovot. A háborúknak egyetlen ősalapja van: a férfiak harcikedve, erőszakossága és kalandvágya. Férfi nélkül, az úgynevezett férfiasság nélkül nincs háború.

Az amazonok, ha voltak, csak elfajzott nők lehettek. Én például el tudom képzelni Dobó Katicát, vagy a Versailles elé ágyúkat húzó párisi nőket, vagy akár a legközönségesebb fúriát, aki körömmel esik a másik nő arcának; de a nőt, aki zsoldosnak menne, vagy a nőt, aki az általános védkötelezettség kényszere alatt négy évig, de csak egy félig, a föld alatt fekve hagyná magára zuhogni a gránáttüzet, azt képtelen vagyok elképzelni! Babits Mihálynak nem kell félni; Elzát talán el lehetne vinni a fedezékbe, de Elza nem maradna ott két hónapig se. Az a számtalan nő, akit erről parasztnőtől kezdve a legmagasabb kultúrnőig megkérdeztem, habozás nélkül ugyanezt felelte; nem volt se jobbról, se balról egyetlen nő sem, aki a háborút a maga személyében elképzelhette volna. A nőnek tehát a harciassághoz nyilván ok kell; a férfinak, állitom, kifogás.

Máskülönben, hogy lehetne ilyen horribilis szót kiejteni, mint "a jövő háborúja", amit a férfiak lépten-nyomon nyugodtan ejtegetnek ki a szájukból?... - Miért, - kérdi a nő elszörnyedve, -- de miért legyen az a jövő háború?... Honnan tudod, hogy lesz a jövőben is háborúra ok?... Hátha semmi oka nem lesz többé a háborúnak?... - A férfi azonban csak mosolyog az ilyen gyermeteg kérdésen. Minek is a háborúhoz külön ok? Az ok benne van.

Kosztolányi azt mondja, az ok a természetünkben van. Én azt mondom: a férfi-természetben. Ugyanabban a világokat teremtő férfi-erélyben, abban a szellemi és materiális támadó-készségben és kalandvágyban, amely fehéremberi kulturánkat megalkotta és amely most a magakiélésnek végére járva, mintegy szellemi zavarodottságban, ott tart, hogy megsemmisíteni készül az önmaga alkotta nagyszerű értékeket. Ez a világ, amelynek most ad absurdumához jutottunk, férfivilág. Férfierények alkották és férfibűnök készülnek tönkretenni.

Szükség van-e vajjon egy, akár kebelünkből való, akár más világokból jövő Isten Ostorára, hogy a régi recept szerint tabula rasá-t csináljon e bűneibe merült kultúrán? Nem hiszem, nem akarom hinni! A nő és az ő szemlélete egy felmerülő új világ az özönvízben, egy másik oldala ugyanennek a közösségnek, amely leköthetné, paralizálhatná a rontó erőket, anélkül, hogy az egésznek elsüllyedni kéne.

Az úgynevezett nőemancipáció eddig csak csalódást okozott híveinek, úgy a férfiaknak, mint az öntudatos nőknek. Először Andreas Latzkó vádolta meg a nőket azzal, hogy ők az igazán bűnösek, mert megakadályozhatták volna a háborút és nem tették; azóta egyre több férfitől hallom megismételni ezt a vádat.

A nők kezében van gyermekeik lelke és férfiaik szíve, a nők háború- és fegyverkezésellenesek, a nőknek óriási békeszervezeteik vannak kihasználatlanul, választójoguk majdnem mindenütt egyenlő a férfiakéval, ellenben lélekszámban fölúlmúlják a férfiakat; minden módjuk meg lenne a háború megakadályozására. Ha tehát a szerencsétlenség még egyszer ránktörne; a nőket teljes joggal felelőssé lehet tenni érte.

Feladat: a nőkben tudatosítani ezt a hatalmat és a felelősséget.

A férfiakon lelkigörcs vett erőt, nem tudják kihántani magukat az ezerszeresen komplikált érzelmek és indulatok hinárjából; úgy látszik a Nagy Sándor asszonyos és primitív mozdulatára van szükség, kettévágni a gordiuszi csomót. Nem engedni meg még a vitát sem arról, hogy mi a megengedhető és mi a megnemengedhető háború, se Uruguay, se Paraguay, se a Dunamedence, se a legközelebbi ucca nem arravaló, hogy hadszíntér legyen.

A háborút föltételnélkül és megvetéssel kell visszautasítani; minden problémát meg lehet oldani háború nélkül, sőt csakis háború nélkül. Háborúval ugyanis eddig még egyetlen komoly problémát sem intéztek el. A háború minden rossznak a teteje. Nincs az a nélkülözés, az a kényszerű megalázás, ami ne lenne sokkal-sokkal jobb. A megaláztatásból van fölemelkedés, az élet több, mint a halál.

Arra az ellenvetésre pedig, hogy a pusztítás elemi erején felépült, ezernyi szép és csúnya indulattal átszőtt, átkomplikált háborús-készséget nem lehet észindokokkal megfékezni, bátran felelhetjük, hogy a háború föltétlen megvetése épannyira ész, érzelem és erkölcsi erőkből tevődik össze, mint amennyire az élet és építés principiumán áll; tehát néhány fokkal mégis csak magasabb és mélyebb erő, mint a harci furor, az "erzbetrügerin und landzerstörerin Courage". És ha ezt a lelkigörcsben szenvedő férfiasság nem képes belátni, akkor minden erényének elismerése mellett, ki kell ütni kezéből az öngyilkos fegyvert, ki kell kényszeríteni minden eszközzel, hogy a béke és háború fölött való döntés a nők kezébe kerüljön.

Ez az, amit az írónőnek külön kötelessége férfi és nő elé tárni minden percben, békében és - mentsmegisten! - háborúban.