Füst Milán - József Attiláról
Azon tünődöm, hogy mért tesznek e rendkivüli tehetségű ember versei oly hideg benyomást. Mert, hogy a szívemet nem fűtik fel, az kétségtelen. Hiszen ennek meg is van a próbája. Kezdem olvasni a következő szép versét:
"Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
Mikor kosárral ölében
ment a padlásra, ment serényen."
S már meg volnék hatva. Ám a versben utóbb ez következik:
"Most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen;
kékitőt old az ég vizében."
Ez is szép ugyan, de már le vagyok hűtve. Egy jó ötletért, egy szép szóért feláldozza az édesanyát. Költői ötleteibe, szép szavaiba belefullad a szíve, olykor a művészete is. Nem egészen, de fulladoz. A képekért, amelyek kínálkoznak, akár a lepkekergető gyerek, - elszalad, otthagyja a szeretőjét. Ha szeret: annyira jellemzi szeretetét, hogy elfeledi azt.
De gyűlöletét sem vagyok képes egészen elhinni... s bár hiszen minden költő gyanus nekem, hogy semmit sem vesz olyan komolyan, még érzéseit sem, mint azt, hogy hatásosan beszélhet róluk... József Attila azonban ennek egész nyíltan is tanúságát adja. Ő úgy haragszik a gonosz folyó-tulajdonosra, amért nem hagyja fürdeni a szegényt, hogy a leghangzatosabb mindenfélét találja ki, amivel megátkozhassa. Az olvasónak az a gyanúja támad, hogy jobban szeret perlekedni, mint haragudni.
Olyan, mint az a szép lány, aki nem tud meglenni vita nélkül s addig viszi, amíg az ember megsokallja. Akkor már sírna is és hína vissza, de már le vagyok hűtve s ha visszatérek is hozzá, már csak fölényesen bánok vele. Holott le kellene, hogy igázzon engem, azt szeretném: hogy ne tudjak nélküle lenni. Mert szeretni: azt szeretek mégiscsak a legjobban, minden dolgok között.
De ő nem engedi. Mihelyt megint szívelném kicsit, - újra kezdi, kardoskodik, kackiásan perel, szellemesen és szépen, okosan és villogón... s mikor életre-halálra karmol, még akkor is válogatós a szóban, ficamos a szellemességben... de hiába mind e tűzjáték! - a tüze nem fog. Mivelhogy a szenvedély, az indulat, a szív: gyujt... a szellemes szépség csak gyönyörködtet, - ám egyben fáraszt is, - állapítom meg újra. S az ember bizony sajnálja, hogy nem érez nagyobb megrendülést.
Mert, hogy igaz művész: nemcsak szótalálmányai, képei, nemcsak egyes pompás sorai, hanem formaszeretete is bizonyítja - ha formái csak ritkán teljesednek is ki tökéletesekké. Úgy látszik, a formával való csiklandós játék, a merészen szabad fordulatosság: az, amelyet a forma sugall, valamint az így adódó könnyed csillogás és önkényes gondolatkapcsolatok érdeklik a művészetben a legjobban. Addig-addig fúr-farag, gyötri, fordítja mondanivalóját, míg egy-egy pompás szót talál. Ennen lelkét addig táncoltatja, míg remek lesz a tánc. Még gyengébb verseiben is ilyen sorok találhatók:
"Tündöklik, mint a gondolat maga
a téli éjszaka".
Vagy egy elhanyagolt kertről:
"Egy vaslábasban sárga fű viritť.
Vagy az éjszakai homályról:
"Csillagra akasztott homály,
kemény a menny".
Vagy a téli éjszakáról:
"A jég fénye közt tovavillan a kin csattogó hercege..."
A szeretőjének ezt mondja:
"Istennek téged felellek..."
De strófái is akadnak pompásak:
"Oh mennyire szeretlek téged,
ki szóra birtad egyaránt
a sziv legmélyebb üregeiben
cseleit szövő fondor magányt
s a mindenséget."
És bájosak, mint a Fiatal asszonyok éneké-ben:
"Hogy az urunk megjön este,
mosdóvizzel, vacsorával, csókkal várjuk,
ingerkedünk, játszadozunk, csititjuk,
ha bajjal van,
egész éjjel ölelgetjük,
s gömbölyödő kis hasunkat nézegetjük hajnalban"
Egy-egy szép gondolat is feltündököl néha:
"Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra".
S nem egy olyan verse van, amelyre még évek után is szívesen gondol az ember, oly üdén színes, oly friss, oly szellemes... egyik verse például egy hazatérő tehénkéről szól, amelyet piros leányok várnak a kapuban... egyetlen kép az egész, de hibátlan kis kép.
"Dús tőgye duzzad, nagy szemére zúgva
bögölyhad-köd telepszik. Lába durva..."
fordítja hirtelen a szót s ez úgy van odavetve, ahogy kell, a szó az ihlet szava érzem. (S ily érzésem gyakran volt kötetének olvasása közben.) Engem temetnek című versének gúnyoros, játékos és mégis édes képei pedig oly szerencsés összhangban vannak egymással, mint egy cukorsütemény ravaszul összekeresett jó ízei.
Különben pedig elég felelőtlenül versel, ezt meg kell állapítanom. El-elfütyörészget magában s ilyenkor bátran hetyke finánchoz is hasonlítható, aki nagyon meg van elégedve fütyölésével. Ilyenkor egy s más kétes értékű változat is felhangzik bizony, - mint e példák is tanusítják:
"Hosszú az Uristen,
rövid a szalonna..."
Vagy:
"Totyog, totyog a piócahalász,
bámul, bámul a sovány kanász..."
Vagy:
"Az én falkám olyan falka,
ondolálva van a farka..."
Hiszen, hogy szereti a saját merészségét: igen kedves tulajdonsága. Csak egy kicsit sokallom néha. S ezeket az impromptu-ket különösen! - azt a módját, hogy előttem csinálja verseit. Isten nevében nekikezd, hátha sikerül valami? Sokszor sikerül is, de ha nem, nekem kell azt elszenvedni.
Vagyis, ki kell mondanom abbéli véleményemet, hogy kicsit sokallom néha túlkönnyű játékait, - túlkönnyű tréfa is akad elég e könyvben... de még a meglepőt és különöset is jobban szereti, mint ahogy illik, - nyílván azt képzeli róla, hogy az mindenkor kincs: tehát halomba gyüjtve is az... parodizáló hajlamát is fegyelme alá kellene vennie, úgy vélem, - olykor még komoly verseinek is kifacsarja izületeit. Amért azelőtt a selyem, rubint, alabástrom és virág volt a régiek költészetének kedvenc díszítő-jelzője, néki tehát a rongy, a kosz, a tök és a krumplipaprikás a díszítés, - csak azért is! S e mulatságával néha nem kis mértékben képes felboszantani.
S még egyre figyelmeztetném, ha megengedi: Hogy olykor bizony odáig megy már a szabad asszociációs-, kép- és hangzat-társításban, hogy némely versének nem több művészi értelmét találom, mint, teszem fel, a ráolvasási rigmusoknak. (Ilyen például a Regős ének, - A hetedik című vers, de még a Medvetánc is.)
S most, hogy kimondtam, ami a szívemet nyomta, vissza kell térnem arra is, amiről többet kell itt szólani s ami mind e kifogásomnál mégiscsak többet jelent nekem: hogy mennyire szeretem az ihletettségét! Mert bármibe kezd is bele, akárhogy kalandoz is, mégiscsak az ihlet vezeti mindenkor... Ő sose fabrikál verset, inkább a vers fabrikálja őt... nem egyszer volt az a benyomásom róla, hogy percről-percre ő maga is szívesen megváltozna, csakhogy az ihletnek kedvezzen.
S ez a tulajdonsága olyannyira szeretetreméltó... de még annyira szuggesztiv is: az ember egy pillanatig sem kételkedik benne, hogy költővel van dolga. S ez nagy szó csakugyan, ha meggondolom, hogy ma már, hogy az idő elmúlott felettem, egyre ritkábban győz meg engem efelől költeményes kötet ilyen ékesszólón. S e tekintetben nékem ő a legkedvesebb kortársai között.
Nem hagyhatom továbbá szó nélkül azt sem, hogy mennyire rokonszenves előttem tehetségének eredetisége is. Mert csakugyan eredeti, csakugyan nem tartozik senkihez. Ő maga is tisztában van ezzel s dédelgetni látszik e tulajdonságát s nékem ebben igazat is kell adnom néki ama tiszteletnél fogva, amelyet bennem a megszokással, beidegzettséggel és előítélettel szemben való bátor kiállás mindenkor kelt. Mert mégiscsak megkapó e nagy magány, amelyre e fiatal lélek elszánta magát, - hogy támasz nélkül akar állni s az elődök és ősök minden segítő sugallatát elutasítja magától.
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!