A Kolozsvár-nagyváradi magyar színtársulat színrehozta Kosztolányi fordításában Romeo és Juliát. Valamikor a budapesti Nemzeti Színház a kolozsváritól tanulta a Shakespeare-ciklusok rendezését és olyan Shakespeare-színészeket nevelt, kik közül az agg Szentgyörgyi Istvánnak még nyolcvanéves korában is csodájára jártak. Ma sem tudom felejteni azt a készséges mozdulatot, mellyel Szentgyörgyi-Kent karjait és lábait felkinálja a büntetésből rámért kalodának.

És olyan homéri hahotára késztető Zubolya sem volt több a magyar színjátszásnak. mint Dezséri Gyula. Azóta persze nagyot fordult a világ s a kolozsvári színház hanyatlását egy kis sötétenlátással már haldoklásnak is vélhettük. Most, ime fiatal erőkkel fiatal elszántsággal nekivágott újra Shakespearenak s ha előadásban, rutinban nem is vehette fel a versenyt a régi kolozsvári nagyok teljesítményével, már a szándék jóravalóságával reménységeket ébresztett az erdélyi magyar színjátszás jövője iránt.

A siker oroszlánrésze Kosztolányi Dezsőt illette, aki művésze és bűvésze a nyelvnek ebben a színpompás újraköltésben. A közönség, melynek felerésze nem is hallott még költőt megszólalni a színpadon, valósággal itta ezt a nemes muzsikát. Szójátékok röppentyűi rakétáztak, rímek zsongtak, csilingeltek, csicseregtek, vaskos egyértelműségekkel váltakozva. Az ifjú szerelem Shakespeareja még megifjúhodva árasztotta édes és komor varázsát a színen.

Áldás és jótétemény volt ez a nyelv erről a színpadról, félszegúszó operettlibrettisták és drámai nagyiparosok kínos szófacsarásai és kerékbetört mondatai után. Romeo és Júlia sikere után nyilván a Babits-fordította Vihar előadásához is kedvet kap a kolozsvári színház. Két év óta ígérgeti, talán most végre be is váltja.