A könyv: ez a napló és ezek a levelek az írónő lélektani búvárlámpájának világításában. A leveleknek van egy izgató titkuk s azt hiszem, a könyvet ez hozta létre. Mert Rédey Máriában megvan ugyan a tudósnak és a kutatónak minden szenvedélye, lelkiismeretessége, sőt pedantériája, (milyen jól esik ez az olvasónak a könyvhöz fűzött Jegyzetekben), de igazi hajtóereje mégis csak a művészet démonja. A 82 levélben fölfedez egy Jászai Marit, akiről érthető megdöbbenéssel kénytelen tudomásul venni, hogy nem hasonlít a későbbi Jászai Marik egyikéhez sem.

A kilencvenes évek nagy tragikája, a magános Pythia, a nőtlen férfi életmódját vállaló asszony, - egészen más formát mutatnak, a Jászai-Napló tudatosan, sőt szenvedélyesen helyezkedik szembe a fiatal Kassainéval, akit utólag és önkényesen magyaráz s a portré, amelyet a finomlelkű Lehel István festett róla mozaikszerűen érdekes és színes könyvében, sem Kassainéhoz, sem a későbbi Jászaihoz nem hasonlít, inkább Jászai és Lehel közös Wunschbild-je, amelynek rafaeli harmóniáját úgyszólván csak az elszólások és kisiklások zavarják meg, viszont a megsértett valóság éppen ezekben követeli a maga jogát s mutatja meg a maga arcát.

Rédey Mária nemcsak tisztán látó szemmel nyúl a témához, de elfogultság sincsen benne. Őt csak a probléma izgatja és tudatában van annak is, hogy éppen az ilyen viharos fejlődésű, pusztán a zsenijük hajtóerejénél fogva hétmérföldes csizmában rohanó egyéniségek - tele vannak ellentmondással.

Anélkül, hogy kimondaná magát a szót, az írónő folyton érzi, hogy teljesen kianalizálatlan jelenséggel áll szemben (Jászai utolsó percéig az maradt), aki csudálatos intuiciókkal élte az életét, de ennek a nagyszerű életnek egyetlen motivumát sem gondolta soha végig - a vallás végső kérdéseit épp oly kevéssé, mint a gyakorlati élet apró csirkepöreit, - viszont ez a megfejtése annak is, hogy a 76 éves Jászai épp úgy tudott rajongani, mint a 19 éves Kassainé ifjasszony s ez a rajongás, - a ki nem analizált lelkek gátlástalan lendülete az, ami egész hatvanéves színpadi pályáján keresztül megóvta őt a blazirtságtól, a cinizmustól és a rezignációtól.

Nagyszerű benne, hogy vénségére sem vált bölccsé, bár Lehel István szeretné őt a bölcsesség koszorújával is fölékesíteni. Rajongása és kiábrándulása még utolsó éveiben is folyton váltakozott, úgy hogy a legtöbb dologról ma sem tudhatjuk igazi véleményét. Szigligetiről, épp úgy kétféle véleményét írta le, mint Paulayról, csak az önellenmondás ami biztos és állandó nála, a kritikája mindig merő hangulat - olyan mélységekből törve fel, mint másnál a meggyőződés.

*

Rédey Mária a levelekből finoman, óvatosan és okosan bontja ki Jászai Mari és Kassai Vidor házasságának történetét, amely egymagában véve is lélektani érdekesség, bár nem hiányzik belőle az a pathológiai árnyalat sem, amely rendszerint hozzáfűződik a nem sikerült házasságokhoz. Kassai Vidor a született agglegény volt, Jászai a magánosságra ítélt Pythia. Hogy ezek összekerülhettek: az élet iróniája, hogy hamarosan szétváltak: az élet törvénye volt. "Egy huszonkilencéves úrfi, aki kisasszonyos, összekel egy tizenkilencéves kisasszonnyal, aki már úrfis", - írja Vidor a Naplójában, sokkal objektívebben, mint ahogy Jászai jóval későbben meg akarta magyarázni a házasságot azzal, hogy őt Vidor könyvei vonzották s azoknak nem tudott ellentállni.

Rédey Mária teljesen átérzi Jászai nem mindennapi szomjúságát a könyvek után, - de nem látja "zureichender Grund"-nak, a fiatal művésznő alázatosságának és rajongásának teli akkordjaiból finom hallásával - kiérez egy hamis hangot is, amely nyugtalanítja, de amelyet nem tud elmellőzni és így az ő analizise Kassainé ifjasszonyról nemcsak kézzelfogható lesz és helytálló, hanem a kezdő asszonyban és a kezdetleges művésznőben, aki tapogatózva és bizonytalanul keresi a maga útját: mégis föltárja azokat a vonásokat, amelyek a későbbi Jászaiban teljesen kifejlődve állnak előttünk.

A könyv ma már ismeretlen és fölöttébb érdekes arcképeket is hoz, amelyek legnagyobbrészt híven találnak Jászai 82 leveléhez. Van köztük olyan, amely divatos ruhában ábrázolja őt (a ŤHárom kalapť című vígjátékból) s ma szinte groteszkül hat reánk. A "Phaedra" arcképeken is még lesír róla a jelmez, - látszik hogy a későbbi mesternő még csak gyönge tanítvány, akit felöltöztettek a színpadra.

De van egy arcképe 1869-ből, tehát 19 éves korából, amely mint Deborát mutatja őt, az üldözött zsidónőt, Mosenthal egykor oly ríkató, silány melodrámájában s egy Magdolna-arckép - Várady Antal Iskarióth-jából, amelyben, amikor én láttam, 1890-ben bibliai egyszerűséggel és mélységgel állította színpadra az alakot. Ez a két arckép teljesen elüt a többitől. Ez nem a valóság, ez az ígéret, a jövőnek előrevetett tragikus árnyképe. S ahogy ebből a két arcképből következtetni lehet, - úgy találja meg Rédey Mária a 82 levél között azokat, amelyek Kassainé ifjasszonyban sejtetik már Jászait s analizise itt éri el a legmagasabb színvonalat.

Hogy milyen bonyolult feladat volt Kassainé ifjasszony leveleiből kiemelni és kielemezni azt a lényt, aki valójában mégis csak Jászai Mari, - akkor értjük meg legjobban, ha arra gondolunk, hogy a nyelveket tudó és nyelveket beszélő, komoly könyveket olvasó és folyton tanuló művésznő - életsorsánál fogva autodidakta volt, ennek a szerepnek minden nagyszerűségével és minden képtelen kinövéseivel. A legjobb autodidakszis is olyan, mint egy vár vagy kastély, amelynek nincs igazi fundamentoma, vagy melyet nem alulról kezdtek építeni. Nagy tudása mellett mindig kevés volt benne a kritika és túlzottan sok a rajongás. Ez persze ellentmondásnak látszott benne, az is volt, de először is éppen a nagy egyéniségekben találni legtöbb ellentmondást, azután meg ez hozzátartozott az életéhez.

Hónapokig, talán évekig - pontosan már nem emlékszem - nem akarta kiejteni Shakespeare nevét, mert Edwin Borman könyveiből (amelyeket rám tukmált, hogy tanulmányozzam át őket alaposan) végleg meggyőződött arról, hogy Shakespeare helyett Lord Bacont kell mondanunk. Én az első pillanattól fogva ellentálltam ennek a mondvacsinált elméletnek, s később, már magam sem tudom, miért, ő is visszatért Shakespearehez.

Rajongása belevitte őt apró bálványok imádásába, amelyeket később könyörtelenül kihajigált az utcára, egész életén át csak négy házi istene kísérte végig: Petőfi, Shakespeare, Széchenyi és utolsónak Mozart. Ezekben nem lehetett csalódni, ezekből nem lehetett kiábrándulni.

Rédey Mária, könyvének 52-ik lapján, ebben a rajongásban találja meg a kulcsot a különös házassághoz. Ezt írja róla: "Kassai könyveiben és lelke műveltségében mégis olyan hidat látott a rajongó, fiatal művésznő, melyen keresztül minden álmát megvalósíthatja s átléphet egy kínlódva vágyott magasabb szférába". Ez éppen olyan pontos és igaz, mint az a megállapítása, hogy mint "selfmade" ember mindent meg tud tanulni, csak az örömet nem, vagy csak nagyon későnť.

Kassai Vidor a rajongásnak egyik első fő-stációja volt Jászai Mari nagyszerű útján. Tudjuk, hogy általános szokás lenézni, vagy közömbösen szemlélni az elhagyott stációkat. Jászaival ez igen gyakran megtörtént s évtizedekkel később ő maga már nem értette Kassainé ifjasszonyt. Ezért van ellenmondás a napló és a 82 levél között. Rédey Mária szép könyve megoldja és megszünteti ezt az ellenmondást s nélkülözhetetlen lesz mindazok számára, akik bármikor is hozzá fognak nyúlni ehhez az érdekes kérdéshez.

*

Mondottam, hogy a színészekről forgalomban levő klisék leggyakrabban mily semmitmondók. De van emellett és ezen kivül egy eleven, örökké munkáló köztudat, amely érmeket ver a nyelv kincséből s ezek az érmek rendszerint értékesebbek a kliséknél.

Jászai Mariról évtizedekig forgalomban volt egy érem, amely plasztikus kifejezése az ő önellenmondásának s alapjában véve megegyezik azzal az értelmezéssel, amely Kassai Vidortól ered s azzal is, amelyet Rédey Mária az ő könyvében kielemezett. Az érem egyik oldalán ez állott: Mari bácsi, a másikon ez: Myria. - A Jászaiban lakozó trivialitásnak és fenségnek, földiességnek és páthosznak, prózának és költészetnek, tehát az ő alapvető ellenmondásának megtestesülése ez a kettős név, élet és művészet egységének és ellentétének a paradoxonja, úgy hogy a kettő csak együtt és egyszerre igaz, külön-külön olyanok, mintha egy éremnek csak egyik oldalán volna meg a fölírása.

Kassainé ifjasszony és Jászai Mari között viszont nincs meg az a belső ellentmondás, amely első pillanatban az írónőt is megdöbbenthette. A könyv gyönyörűen megépíti a hidat a kettő között, úgy hogy az olvasó nem egy ellentmondással gazdagodik, hanem a valóságos megismerés értékeivel.



 Kassainé ifjasszony. - Jászai Mari és Kassai Vidor szerelmi regénye. Kiadatlan levelek és naplók alapján írta Rédey Mária