A gondolattársulás felismerése volt az, ami a gondolatok képződésének ezután következő, mondhattuk egész bátran divatos, elméletéhez az alapot szolgáltatta. Komoly tudósok, mint például a német Rabl-Rückhard és a francia Duval, foglalkoztak ezzel a kérdéssel és végül is egy egészen fantasztikus elméletet dolgoztak ki.

Moleschott régi elméletét, hogy az agy, mint valami mirigy választja ki a gondolatokat, ők is fenntartották, a gondolattársulást pedig olyan módon próbálták megmagyarázni, hogy az egyes agysejtecskéknek apró, még a legerősebb nagyítóval sem látható csápszerű nyulványaik vannak, s ezekkel a nyulványokkal érintkeznek egymással.

Úgy képzelték el a dolgot, hogy az egyes agysejtecskék, amelyek a gondolatokat képezik, amikor az általuk képzett gondolatot továbbítani akarják, kinyujtják ezeket a hihetetlenül apró csápjaikat, megérintik vele a szomszédos agysejtecskéket és így közlik vele a gondolatot.

Ettől az időtől kezdve az élettan tudósai az agysejteket a leggondosabb mikroszkópikus vizsgálatnak vetették alá, hogy végre láthassák ezeket a meseszerű csápocskákat. Ma már nem csodálkozunk rajta, hogy ez nem sikerült nekik, hiszen Rabl-Rückhard és Duval elméletét azóta már kétségen kívül megdöntötte a tudományos kutatás.

Rabl-Rückhard és Duval elméletét megdöntötte ugyan a tudomány, de még ennek a minden alapot nélkülöző elméletnek, illetve annak a körülménynek, hogy az élettan tudósai az agyvelőt igen pontos mikroszkópiai vizsgálatnak vetették alá, meg volt az az eredménye, hogy végre megállapították azt, hogy az agysejtecskék valóban mozognak.

Ezt a tény csak akkor tudták megállapítani, amikor azzal kísérleteztek, hogy nem az agyvelő holt szeleteit, hanem az eleven agyvelőrészecskéket tették vizsgálatuk tárgyává. Mert ez is lehetséges. Amíg ugyanis holt agyvelőrészecskéket vizsgáltak a mikroszkóp alatt, addig semmi mozgást nem tapasztaltak, hiszen a holt agyvelőnek már nincsenek életfunkciói. De amikor a tudósok felfedezték annak a módját, hogy a kísérleti állat fejéből kioperált agyvelőrészecskét továbbra is életben tartsák, akkor egyszerre hatalmas lépéssel jutottak előre.

A berlini Vilmos császár Agykutató Intézetben két tudós az amerikai Williams és a magyar Péterfi foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Ők kísérleteztek eleven agyvelőrészecskékkel, még pedig úgy, hogy a kioperált agyvelőrészt egy tápláló folyadékba helyezték és ebben a tápláló folyadékban azután az agyvelőrészecske tovább folytatja élettani működését, épen úgy mintha még mindig az állat fejében lenne. Szóval egy miniatűr élő agyvelő a tudósok retortájában, vagy kémlőcsövében.

Hosszú kísértetek után jöttek rá arra, hogy a kémlőcsőben lévő élő agyvelőrészecskék a legcsekélyebb elektromos behatásra is igen élénken reagálnak. Az addig teljesen mozdulatlan agyvelőrészecskék, amint a legkisebb elektromos áram éri őket, egyszerre megelevenednek, vonzzák és taszítják egymást: élnek.

Ez a felfedezés ugyan semmiképen sem bizonyítja Rabl Rückhard és Duval elmélete azon részének helyességét, hogy az agysejtecskék fizikai érintkezés útján köztik egymással a gondolatokat, de mindenesetre meggondolásra késztető körülmény, mert ha tény az, hogy az agysejtecskék mozognak és egymással fizikailag érintkeznek, akkor nem lehet teljesen kizárt, hogy ez a fizikai érintés a gondolatok továbbítását, talán a gondolatok képzését szolgálja.

A tudomány mai felfogása szerint a gondolatok képzése nem is fizikai, hanem kémiai folyamat. Ezt a kérdést azonban a tudomány csak akkor fogja teljes egészében és tökéletes bizonyossággal megválaszolhatni, amikor a tudások már tökéletesen ismerik majd az agy kémiáját, ami csak akkor történhet meg, ha eleven, életfunkcióval rendelkező agyvelőt vizsgálhatnak.