Brüsszel, június hó.

A francia-belga határállomáson vizsgálják az útlevelemet. A magas, szőke rendőrtiszt szembenéz velem.-Magyar?- kérdezi. Azután megenyhülve mondja:
- Sokszor utazik erre a magyar királyfi!

Anwersben vidám diákokkal találkozom, lelkesen beszélnek róla. A löveni egyetemen a tanárok, tanársegédek, hallgatók oly jóleső komoly elismeréssel nyilatkoznak emberségéről, tehetségéről, szorgalmáról. Brüsszel uccáin a polgárok, akik minden héten látják egyszer-kétszer, mélyen megemelik a kalapjukat előtte. Kedvtelve mustrálják és amikor eltűnik szemük elől, azt mondják:
- Ez ám legény a talpán!

Már Steenockerzeel nagy uccáján járok, kis házak árnyékában. Az ütött kopott postaépülettel szemben munkások birkóznak a meleggel és a hepe-hupás kövezet megjavításával. Hátra sem néznek a regényes parkocskára, amelynek közepén kis, de büszke magas középkori vár emeli négy tornyát a magasba.

Belépek a tárva-nyitva álló vaskapun és sietve megyek végig a parányi tó mellett, amelyben lótuszok nyílnak és fehér hattyúk nyújtogatják hosszú nyakukat. A kerítésen túlról még látom a frissen mosott fehérneműk kötélre erősített zászlócskáit, de itt a parkban már egy nagy múlt varázsa honol.A kastély igen egyszerű udvarában fekete ruhás szobalány jön velem szemben. Franciául szólítom meg, majd idegen hangsúlyán és szűk szókincsén felbátorodva, megkérdem: beszél-e magyarul?
Ó persze, magyar vagyok, nemcsak én, a szakács is...teszi hozzá fontoskodva.- Tessék csak várni, beszólok a tisztelendő úrnak, ő is magyar.

A lépcsőházban, a kis csigalépcsőn már közeleg is felém Wéber Jácint atya. Alacsony, jóságos arcú pap. Magyaros vendégszeretettel, az egész lényéből kiáradó nyíltszívűséggel rázza meg kezemet. Bejelent egy történelmi nevű magyar főúrnak, a királyfi elé vezet. Előbb még beírom a nevem a kastély vendégkönyvébe. Csupa hazai név. Arisztokraták, politikusok, egyházi személyek, publicisták, polgárok, majd egy lapon egyszerű, nem a betűvetés tudományához szokott kéz írásával: Forró János franciarszági földmunkás és utána tizenkét név, görbe, szarkalábakkal. Nincs időm a vendégkönyv névsorán elmerengeni, mert máris szemben állok vele.

- Adjon Isten!-köszönt. Szemei annyi érdeklődést és együttérzést árulnak el, mikor leültet maga mellé, hogy elfogultságom nyomban elmúlik. Közvetlenül, minden ceremónia nélkül kezd beszélgetni velem, mintha velem egyivású iskolai pajtásommal hozott volna össze külföldön a véletlen. Első benyomásom: tiszta, szép magyarsággal beszél, idegen hangsúlynak nyom sincs se a kiejtésében, se a mondatfűzésében. Tökéletes beszéli drága kincsünket, szent anyanyelvünket. Második benyomáson: lelkes, romlatlan, minden külső befolyástól mentes egyéniség.

Amikor a távoli hazáról a Krisztus kínszenvedéseit szenvedő magyar népről szól, kipirul, kézmozdulatai egyre élénkebbé lesznek, a szeme pedig különösen ragyog. Egyetlen mondatát talán mégis le szabad írnom: A saját szenvedéseim, hontalanságom érzete minden tanulmánynál, históriánál közelebb hoztak a magyar néphez. A saját sorsomon keresztül jutottam el a magyar sors megismeréséhez.

Az asztalán magyar újságok és könyvek garmadája. Történeti, irodalmi, művészeti, néprajzi művek. Elborul a szeme és elhalkul a hangja, amikor a gondterhes földmívesnép megpróbáltatásairól szól, a munkásság vigasztalásairól, a munkásság vigasztalan helyzetéről és az elszegényedett magyar értelmiségről.

El kell ismernem, kitűnően van tájékozva a magyar múltról éppen úgy, mint jelenünkről.
Pontosan ismeri a gazdasági és a politikai viszonyokat. Nincsen benne egy szikrányi elfogultság semmiféle irányban: sem harag, sem neheztelés. A steenockerzeeli harang tízet kongat. Feláll. Még egyszer kezet szorít velem. Erősen, férfiasan. A parkból visszanézek. A kitárt ablak előtt áll. A tekintete végig kisér a kapuig. Az az érzésem, hogy irigyel ez a minden emberi fájdalommal eggyüttérző királyfi. Irigyel, mert én hazamegyek.