Andre Gide naplója

1935 | Július

Mióta Gide nyiltan is bevallotta rokonszenvét és csodálatát az oroszok új társadalmi rendje s főképp az új orosz embertípus iránt, barátai és ellenségei szünet nélkül vitatkoznak a nagy író e magatartásának szellemi és érzelmi okai felől. Henri Massis, az egykori tanítvány, természetesen villámokat szór Gide-re, bár nem titkolt megelégedéssel figyelmezteti olvasóit arra, hogy ő, Massis, Gide "démoniságát" mindenkinél előbb felismerte.

Ramon Fernandez, a divatos kritikus, nyilt levélben írta meg Gide-nek, mért nem tudja követni új utján, majd egy újabb nyilt levélben bejelentette hogy csatlakozik hozzá, de persze, csak feltételesen. Azon a vitaestélyen, amelyet az elmúlt télen ugyanezek a barátok és ellenfelek rendeztek Gide körül, sikerült végre tisztázni Gide e "megtérésének" körülményeit: az a Gide, aki megért ötven évet, anélkűl, hogy az egyéni művészeten és morálon túl bármilyen más értékről csak tudomást is szerzett volna s először kongói utján állt szemtől-szembe a szociális problémákkal, mire elmúlt hatvanéves, lassanként odáig jutott, hogy ma már egyetlen problémáját a művészetnek és az emberiségnek fájdalmas, talán leküzdhetetlen ellentétében véli látni.

Vagyis, ahogy Naplójában, a Nouvelle Revue Française-ben, nem egyszer, de százszor is újra fogalmazza: lehet hogy a művészet s a szellem legszebb termékei csak üvegházi kultúrával, sok-sok trágyával keletkezhetnek s akkor, ha szétromboljuk az üvegházat, tönkretesszük ezeket a virágokat; viszont ha nem tud belenyugodni e virágzás megszűnésébe, - amelyben, jogosan vagy jogtalanul, az emberiség létjogát látja, belenyugodhat-e másrészt abba, hogy ugyanez a virágzás "a fájdalmas emberiség egyrészének eltiprásával" jöhessen létére?

Mert Gide-et nem a marxizmus, hanem mint maga hangsúlyozza, az Evangélium vitte az új tanok felé: a dolgok mai állapotát azért tartja oly tűrhetetlennek, mert, amíg ő hasznot húz belőle, testvére szenved miatta... Különös látvány e fényes individualista, aki csak most, élete délutánján, zavartalan jólétben s biztonságos társadalmi rendben veszi észre, hogy van szegénység, van szenvedés és van tömeg az élvező egyénen kivül.

S ezért van, hogy míg a francia nagypolgárság haraggal és undorral fordul el tőle, a legszigorúbb katolikusok, Mauriac éppúgy, mint Maritain, egyébként minden téren ellenlábasai, ezuttal majdnem melegen, megértéssel és szeretettel szólnak róla: nemcsak azért, mert legyőzte gőgös individualizmusa bálványát és, mint Maritain mondja róla, végre szolgálni, áldozni akar, hanem, mert - nem ok nélkül - azt remélik, hogy, megint az Evangélium útján s a kommunizmus kerülőjén át, talán Gide is el fog jutni minden igazság Forrásához...

Egyelőre Gide gyötrődni s tépelődni látszik új helyzetében s kegyetlen őszinteségétől hajtva - amely, annak idején, nemi életét is feltáratta vele - amellett patrónusokat keresve tán ehhez a mai magatartásához, Tolsztojt, az élete vége felé művészettagadó Tolsztojt idézi s megrázó önleleplezése ily keserű sorokra ragadtatja: "Tolsztojnak, mint művésznek lemondását termőereje hanyatlása is magyarázza. Ha hordott volna még magában egy újabb Anne Kareniná-t, valószínű, hogy kevesebbet törődött volna a Dukoborokkal s nem átkozta volna meg a művészetet... Engem is azért foglalkoztatnak ma a társadalmi kérdések, mivel elhágy a teremtő démon. Mert ezek a kérdések csak azt a helyet foglalják el, amelyet az a másik üresen hagyott.

Mért próbáljam túlbecsülni magam? mért ne lássam meg magamban, amit megláttam Tolsztojban: a tagadhatatlan csökkenést." - Csodálatos vallomás, a legcsodálatosabb, amire művész képes. Giraudouxra gondolunk, aki Racine korai elnémulására nézve nem akarta elfogadni a kimerültség, a mondanivaló hiány szokványos és valószínű magyarázatát: "Ő lenne, írta, az első író, aki azért hallgatna el, mert nincs több mondanivalója!" Nos, Gide a második ily író; de példája, valószínű, nem lesz túlságosan ragadós...