Mindez valahogy duplán bántó épp az ily nagyigényü könyv, épp az ily nagyok társaságában. S ugyanez az egyenetlenség az egyes szemelvények kiválogatásában: ha Heysének vagy Bonaventének, ha Spittelernek vagy Sinclair Lewisnek az itt közölt muntatványok a legszebb vagy legjellemzőbb darabjaik, akkor - épp e könyv alapján - máris jogunk van kételkedni e nagyokban: s itt lyukadunk ki tulajdonképp e gyüjtemény akaratlan tanulságára.

Akaratlanra: mert ez a könyv elejétől végig apológia. Nemcsak az egyes arcképekben, ami érthető, sőt rokonszenves. Hanem már a bevezetés is magasztalja a nagy Nobelt, akinek "költői képességeiről tisztelettel nyilatkoztak" barátai s aki az ő "magasztos eszméihez oly kitünő segédeszköznek tartotta az ideális irányú irodalmat"! Utána, igen természetesen, magasztalja a stockholmi Akadémiát amelyet katonás rövidséggel, "a világ legilletékesebb irodalmi fórumának2 nevez; vajjon?... Akárhányan emlékszünk még Ambrus Zoltán harcias cikkeire, amelyekben Boekh Frigyessel, a stockholmi akadémikussal perlekedett; s a Nyugatban, nem is oly rég, Schöpflin fejezte ki, bár nyugodtabban, e tiszteletreméltó testület irányában táplált kételyeit. Dehát hadd beszéljenek a tények.

E könyv harmincnégy halhatatlanjából kettő filozófus, egy történész; igazi író marad harmincegy - vajjon hányat érzünk ma hatékonynak? Sully-Prudhomme-ot? Echegaray-t? Paul Heysét? Grazia Deleddát? Másfelől, ha azt nézzük, mily kortársak, sőt honfitársak közül emeltek ki egyet-egyet a stockholmiak: Kiplinget Thomas Hardy mellől, Bunint a Gorkij idejében, két lengyelt, két spanyolt, három olaszt egyetlen egy orosszal, viszont nyolc skandinávval szemben - hihetünk-e, habozás nélkül, az ő bizonnyal jóhiszemű és körültekintő, de mégiscsak emberi ítéleteiknek?

A tanulság magától adódik, de nem úgy, ahogy e könyv kívánja, amelynek nemcsak kiadója, hanem pár munkatársa is mintha kissé túlértékelné a hivatalosság szerepét az irodalomban, különben nem írna oly áhitattal "a magas kormánykörök figyelméről". vagy "a legmagasabb polcról: az akadémiai főtitkárságról"! Ez az arcképsorozat akarva-akaratlan olyasmit bizonyít, hogy, mint minden irodalmi fórum, a Nobel-díj is felvirágoztatta azt a bizonyos tünetet, amit a franciák "conformisme"-nak, mi magyarok egyszerűen símulékonyságnak nevezhetünk s ami - épp a katolikus, az akadémikus Mauriac írta nemrég - minden igazi irodalom megölője. De ez csak egyik tanulsága ennek a mindenképp nagyon érdekes könyvnek, amely még hiányaival is - s persze, ha kellő bírálattal nézzük - egyike az idei évad legcsípősebb, leggondolatkeltőbb olvasmányainak.