Szerepe, miként szakadatlan alkalmazása bizonyítja, túlélte a népvándorlás viharait. Hogy ne részletezzünk, csak a XII-XIII. század divatját igazoljuk, mikor Leo ostiai püspöknek templomépítésére hivatkozunk, mert ez kifejezetten „gypseas fenestras”, azaz Máriaüveges ablakokat alkalmaz.

A püspök kortársa, a tudós dominikánus Albertus Magnus, valamint Mathaeus Silvaticus salernói orvos, egymástól függetlenül, nyilván még a klasszikus hagyományok hatása alatt hangoztatja, hogy az ilyen természetadta üveget nem szabad a közönséges üveg módjára ólomkeretbe fogni, csak farámába vágni. Nyilvánvaló tehát, hogy ezidőben mind a két üveg élt egymás mellett és mindkettőt alkalmazták.

Jóval később Agricola, az ásványtan nagy mestere, megemlékezik róla és kiemeli, hogy a merseburgi templom ablakait ebből vágták. Közel egyidejűleg Kentmann 1 említi, hogy Szászország és Thüringia egyes városaiban az asszonyok ezt a hetipiacon árulják és háziiparként ollóval kerekre vágva, hozzák forgalomba.

Nem lehet puszta véletlen dolga ez a szakadatlanul ismétlődő kerek forma, mert a későbbi öntött tányérüveg, az úgynevezett Butzenscheibe alakjában ez ismétlődik a polgári házak ablakaiban, pedig az egyre jobban terjedő ólomfoglalat idején alkalmasabb lett volna a templomok ablakaiban már jól bevált 4-6 szegletes üveg.

Csak nagysokára, mikor az üvegvágó gyémánt már jobban elterjedt, az üvegesipar haladásával kapcsolatban diadalmaskodott az újabb szegletes forma, de addig, talán az ősi fémtükrök emlékéül, a Mária-üveget még csak ollóval, kerekre vágták. Más országokban, nevezetesen Itáliában, ahol az üvegipar már fejlett volt, a természetes üveg ugyancsak megtartotta a maga fölényét.

Így pl. Aldrovandi „Museum Metallicum”-a (1643) szerint Bologna kirakó kalmárai ilyen hajlékony üveget, a féltett árukat, ketrecekben mutogatták Tournefort Görögországban és Kis-Ázsiában látott természetes üveget a középületek és lakóházak ablakaiban, később (1799) Carter a szerint a valenciai dómban, mi több, a Velence közelében lévő kis Torcello-sziget templomának ablakaiban márványkeretekben, ilyen természetes üveg díszlett, tehát Murano híres üveggyárainak szomszédságában sem pirultak az ilyen természetadta szerény kincsért.

Néhány példa mutatja, hogy a Mária-üveg alkalmazása magában nem vall sem az üvegtechnika fogyatkozására, sem pedig valami művelődésbeli elmaradottságra, hanem csak az ősi hagyomány, vagy kényelem tartotta életben. Mi érvényesült itten jobban? Talán a kolostorok bizalma, ahol bőven alkalmazták,1 mert bevált, vagy talán az orvos-sebészeké, mert fedőül használták és kedvelték úgy, mint egykor a római méhészetben; vagy talán az alkimisták érdeme, akik ugyancsak igénybevették, most nem kutatjuk kinek mi része volt fennmaradásában.

Szerepét módosította az Oroszország felől terjedő csillám (argyrolithos, mica pellucida, membrana flexilis) a XVII. század végefelé. Nem tudták ugyan, hogy ez új ásvány, hanem úgy tekintették, mint a régi „glacies” tisztább, még jobb válfaját és felkarolták, azért valószínű, hogy a pozsonyi Torkos Justus János sebészeinek: Boldogasszony jege, már orosz csillám.

A két ásvány tehát fenntartotta uralmát mindaddig, amíg az üveggel szemben nyilvánuló ősi bizalmatlanság el nem mult. Azaz amíg ivóedényül csak a fa, fém, cserép és más anyag járta, a Mária-üveg dicsősége változatlan maradt. Bukása csak az olcsóbb üveggyártmányok terjedésével kezdődik, amikor az üveg minősége javul, másrészt olcsóbbá lesz, egyben kereskedelmi forgalma megindul annyira, hogy versenyezni tud a természetadta üveggel.

Amíg azok a rosszul olvasztott homályos üvegtányérok járták, melyeken a fény csak gyengén szűrődött át, a természetes üveg vékony, fényes felületű hasábjai mindenképen alkalmasabbak voltak, főleg a lakások ablakai számára.