Budapest, február 10.

A Baross Szövetség közgyűlésének vasárnap esti záróülése váratlanul politikai eseménnyé
bontakozott ki.

Gömbös miniszterelnök így emelkedett szólásra:
- Örülök ennek a láncnak, mert politikai harcok közepette azt látom, hogy keresztény testvéreim figyelik működésemet, és nem feledkeznek meg rólam. A magyar társadalom szokja meg azt, hogy vége van annak az életnek, amelybe urizálni lehetett.

Főleg szokja meg, hogy megbecsülje azokat, akik kezük munkájával, eszük rugalmasságával és teremtő erejével a szent munka jegyében élik életüket, mert ezek az igazi erőtényezői a nemzetnek. Ha valami hiányzik ebben az országban, úgy ez az igazi polgári öntudat, amely meghajlik azok előtt, akik érte és a nemzetért dolgoznak, de nem hajlik meg azok előtt, akik vagy ellenfelekként állanak egymással szemben, vagy olyan tényezők, amelyek a nemzet szempontjából semmit sem jelentenek.

Az én politikai intencióimat nem lehet útjukból kitéríteni! Ha nem is egészen nyílegyenesen - mert az élet nem a nyílegyenes utakat írja elő –, de biztosan a célhoz vezetnek azok az utak, amelyeket a politikai élet nagy porondján képviselek. Ez a nemzet, amelyről azt szokták mondani, hogy nem szereti az alárendeltséget jegyezze meg magának, hogy a huszadik században, a nehéz időkben és nehéz helyzetben, az ázsiai fajtákat jelentő önmegtagadással, kitartással, magas erkölcsiséggel kell kitüntetnie magát.

Ne a liberális korszak által hirdetett egyéni szabadságnak, az egyéni szabadság túlhajtásának legyünk az apostolai, hanem annak a sorsközösségben megszületett, új magyar szellemnek, amely annyit jelent: mindent a nemzetért.

Wolff Károly barátommal két politikai táborban vagyunk. Miért? Mindenre van magyarázat. Nem azért, mert katona vagyok - a politikában nem nagyon szeretik a katonát -, de én erre a kérdésre most Moltkét citálom: „Getrennt marschieren, vereint schlagen!“ Egymástól függetlenül menetelni, de a közös célba, egyszerre érkezni és egyszerre – ütni!

Hangsúlyozom, nem a rombolás jegyében ütni. Reformokat akarok, új magyar életet, amely mindnyájunk érvényesülését, gazdasági, szociális, kulturális és politikai téren egyformán biztosítja. Új magyar életet akarok minden akadályon keresztül.

Nincs olyan terrénuma a magyar életnek, ahol a magyar többség reformokat nem kíván. Nincs olyan magyar életmegnyilatkozás, ahol ne éreznék, - különösen az alkotó életben, hogy valami furcsa erő fogja le az alkotni vágyó kezeket. Mindig akkor van csak szó alkotásról, amikor választások előtt vagyunk, amikor de facto cselekedni akarsz, testvérem, például egy ipari minisztériumot felállítani, akkor az az érzésed, hogy hínárba jutott mozgáshoz szokott kezed, és karod nem tud elég erőt kifejteni.

De ha van hinár, egy kötelessége van az államférfinak: kotrógépeket hozni és megtisztítani a partot is, a medencét is, hogy a csónak gyorsabban haladjon a vizen.

Ne lássunk minden sarokban egy új forradalmárt azért, mert merünk akarni. A nyugalmi atmoszférát ez a kormány megteremtene, a nagy cselekvések a reformpolitika jegyében be fognak következni. Hübele Balázs módjára, a demagógia atmoszférájában nem cselekedhetik a kormány.

A kormány értékel minden értéket és tudja, hogy nem a barakkok, hanem a kőből épített épületek az örökkévalók.