Kunszentmiklós, január 20.

Fehér hótakaró alatt pihen a végtelen kunsági róna. Ember, állat betakarodott téli szállására. Nem talál már legelőt a ridegmarha, meg a bürgenyáj. Üresek a karámok és a szárnyékok. A kútgém elhagyottan nyikorog a süvítő, januári szélben. Téli időben nem szívesen mozdul ki a pusztai magyar. Nagy dolognak kellett történni, hogy az ősz hajú Bálint Gergely telkesgazda, régi ismerősöm felkeresett Kunszentmiklóson.
- Tekintetös úr,- nyitott be Bálint bácsi- begyüttem magáért, mert most olyat láthat, aminek még hírét sem hallotta. Gyüjjék ki a tekintetös úr a tanyára, mifelénk arra megbolondult az egész világ!

A nyakamba akasztotta Bálint bácsi a hatalmas vendégsubát és félnapi kocogás után megérkeztünk téli szállására. Ez a téli szállás amolyan ideiglenes szükségépület, szobaféle is van benne. Az egyik sarokban a nyitott kémény alatt bográcsban pirult már a handabasa, ami olyan ebéd- vacsoraféle, a pusztaiak mindennapi eledele.

Az öreg gazda először is a bürgéket nézte meg a színben, meg az apróbárányokat. Most ellenek ugyanis az anyabürgék. Megrakta a rácsokat illatos szénával meg jófajta abrakkal. Éjfél felé járhatott az idő, amikor beparancsolta Bálint Gergely a bojtárját, akire rábízta a bürgék felügyeletét.
- Most aztán möhetünk, tekintetös úr,- mondotta- de csak gyalogosan.

A koromsötétben az öreg gazda vette pontosan az irányt. Másfél órája mehettünk, amikor pirosló tanyaablak világított bele az éjszakába.
-  Idegyüttünk- figyelmeztetett az öreg és juhászbojtját jól marokra fogta. A z ablak előtt megállott.

A szobában tizenöt- húsz férfi és nő szorongott. Áhítatos arccal énekeltek. Most lépések neszét hallottuk és mi szorosan a fal mellé lapultunk. Egy fiatal juhászlegény lépett be a szobába és egyszerre elhalt az énekszó. A bentlévők felugráltak és irgalmatlan kiáltozások között a legényre rontottak. Ütötték, verték ököllel, ahol csak érték és ez a csata hosszú percekig tartott.

Odakint már azt hittük, agyonverik a legényt- amikor újra áhítatos énekbe kezdtek. Most mi is a beléptünk a szobába, de reánk rontottak és egy hatalmas ütés már majdnem a földre terített, amikor Bálint bátyóm kezében megsuhant a pásztorbot.
- Elég lögyön, mert baj lösz!
Elcsendesült minden. Majd kérésemre elmondották, hogy mi történt itten:
- Az Úr Jézus alázatos szolgái dicsérjük az Urat- hangzott a válasz.- Megtisztítjuk a lelkünket az ördögtől! Addig senki sem lehet tiszta, amíg sanyargatással, veréssel ki nem űzik belőle a sátánt!- És máris tovább folytatódott a szertartás, felhangzott az ének:
Uram Jézus, szent Királyunk, Szabadítsd meg a Sátántól, Minden nagy bajunktól!
Amikor az ördög nevét kiejtették, mindenki bűnbánóan verte a mellét.

Ennek a szektának Szabadszállás, Fülöpszállás és Dunavecse határában százával vannak követői. Vallásos rajongók ezek az önsanyargatók és amikor elbúcsúztam tőlük, Bálint Gergely így szólott hozzám:
Nincs helyén az eszük, annyi bizonyos!