Májusban mult ötven év e, hogy Victor Hugót eltemették, diadalívvel, Pantheonnal s a közgyásznak oly pompájával, aminőre, költőnél sem azelőtt, sem azóta nem volt példa. Ma pedig, hogy e jubileumot ülik, egymást érik a polémiák, de még a nyilt támadások is. Victor Hugo kultusza, egyénisége és költészete ellen az okos és fínom franciák szinte nemzeti szégyennek tartják, hogy külföldön és náluk is Victor Hugo képviseli mégpedig nem is jogtalanul - a francia költészetet.

Amíg élt, minden költőtársát elhomályosította maga körül s műveivel, szereplésével, szívósságával és termékenységével félszáz évig uralkodott rajtuk és a közönségen. Ma a legtöbb versolvasó, ha már romantikusoknál marad, jobb szereti Hugónál a lágy Lamartine-t, a keserű Vignyt, esetleg az érzelmes Musset-t s maguk az új francia költők az egész romantikus költészetből csak Nervalt, csak Maurice de Guérin-t, csak Desbordes-Valamore-t tartják számon.

Mi az oka, kérdi Thibaudet a Revue de Paris-ban, mi az oka a mai közvélemény közönyének, sőt ellenszenvének Hugóval szemben? A politikai ellenhatás, az, amely már torkig van, ha nem is a demokráciával, hanem annak egyes, elcsépelt s a visszaélésig kiforgatott szólamaival, Hugóban látja e szólamok legpatetikusabb apostolát és ilymódon azokkal együtt a hugói költészet egy jó részét is szívből únja.

Tisztán művészi szempontból pedig Hugo nemcsak a legnagyobb, hanem a leghangosabb költő is, már pedig a francia poézis Baudelaire óta inkább hajlik a "gyóntatószék tompított hangja", a félhomály, a célzás, a csend felé. Amellett, mint kiderült egy Hugóval kapcsolatos körkérdésből, a legtöbb mai olvasó, sőt író bizony csak részben, vagy alig ismeri Hugó sokszáz versének szinte ma is felfedezetlen szépségeit, mert hisz e roppant erdőben nehéz és kényelmetlen a tájékozódás. Thibaudet, mindezeken túl, mélyebb magyarázatot keres és ezt Hugo sajátos költői természetében.

Az örökös monológra való hivatottságban, sőt átéltségben véli megtalálni. Szerinte Hugo maga is érezte költői helyzetének elszigeteltségét s azokat, akiket legigazabb versenytársainak tartott, Lamartine-t, Dumas pére-t, Balzacot, főképpen a tömeggel való közvetlen kapcsolatukért irígyelte. Pedig, legalább eleinte, minden eltávolítani látszik a Ťmonológtólť; de, első költői korszaka után s 1830-tól egészen az utolsó esztendőkig, egyre inkább a monológ, a magányos elmélkedés lesz költészetének alapja. légköre, természetes kifejezése.

Legjellemzőbb verseiben a Pente de la Ręverie-ben, Olympió-ban, a Bouche d'Ombre-ban a magányos, az elementáris, a prófétikus költő szólal meg, akinek leggyakoribb, legigazabb formája a vízió lesz, bár ez nála, a szavak nagy mesterénél, a legteljesebb, a legtágabb kifejezőkészséggel párosul. Hiába minden ellenkezés, hangsúlyozza Thibaudet, Hugo marad Balzac mellett a francia irodalom legóriásibb jelensége; a XVII. századnak joga volt megvetni Ronsard-t, mert volt Corneille-je, aki elhomályosította félszázaddal későbben, de hol az a generáció, fejezi be Thibaudet, amely ötven év óta elhomályosította volna Hugót?