Mint a sötét rab

Reggeltől estig kenyeret keresek,
szemem és kezem mindennap eresebb,
esténként egyre lejjebb hajlik a hát
s sziszegve érzem nőni a reumát.

Ez nem öregség, ez csak a buta gond,
rossz idegesség érzése, a bolond
világ korbácsa, ami sújt s sziszegő
ütése nyomán vérzik a levegő.

Mint a sötét rab, akiben elapadt
minden erő már, vonszolom magamat,
hétfőtől keddig, szerdától szombatig
s fogy a láz, fogy a vér, fogy a test, fogy a hit.

Amikor kezdtem, a világ ragyogott,
most hogy öregszem, ijedek s vakulok,
egy napról másra fogy a fény!... csupa seb
szájam motyogja... kevesebb... kevesebb.

Szökevény

Jó itt e ritka kis sziget
a sok-sok zaj között,
mik bőgve össze-összecsapnak
mint véres ütközők

egy szegény tévedt vasuti
munkás holttetemén.
Szabad vagyok egy pillanatra.
Minek is vigyem én

a világ minden gondjait?!
Hadd élvezzem, hogy itt
elbújhatok, hogy most e parkban
engem ki sem gyanít.

Megszöktem zord munkám elől.
E csöppnyi lázadás
oly szép, mint óriási tett,
mint valami csodás

hatalmas bősz forradalom
zászlókkal, kürtösen,
miért ily mélyen lelkesülni
nem tudnék már sosem.

Most érzem csak: e kis szökés
milyen sokat jelent,
a titkon bátor szökevény
érezhet csak ilyent,

kinek már mindegy: merre dúl
a véres harc, aki
a béke fehér zászlaját
magának lengeti.

És most felállok. Vissza kell
térnem. A munka tág
és mégis szörnyű börtöne
vár. Vár a vad világ.

De ezt a percet úgy viszem
magammal, mint a rab
viszi keblén a reszelőt
és tudja, hogy szabad.