Vörösmarty tehát megváltozott. Hol van már a Gyulai Pál Vörösmartyja, ez a rokonszenves, comme il faut tipusa a becsületes nemzeti költőnek? S hol hajdani önképzőköreink ünnepi bálványa? A mai Vörösmarty más. Még csak nem is a lázas és ragyogó dekadens, a csillagok és messzeségek szerelmese, a világ tarkaságának az a különös mártírja, akivé a mi fiatal és "nyugatos" szemünk bűvölte huszonöt évvel ezelőtt.

A mai Vörösmarty mindezen túl van már. Ő magánviseli, régi évszázadának nyomain túl ennek a rettenetes utolsó negyedszázadnak jegyét is. Mintha ő is keresztülment volna a világháborún és az emberiség minden válságán amit mi késő olvasók megértünk. Arca mindjobban kezd hasonlítani ahhoz az arcképhez, amelyet az utolsó Vörösmarty-versek maguk festenek költőjükről, s amelyet Gyulai sohasem mert meglátni és hitelesíteni.

Annak a költőnek arca volt ez aki minden dolgok végére jutott, mindennek ami emberi, megismerte igazi szinét és értékét. A "vén cigány" arca aki túl van már minden borok és zenék mámorán, már nem is maga zenél, hagyja a világot beszélni, és jól tudja hogy a világ énekének refrénje: Nincsen remény!

Véred megsűrűdött,
agyvelőd kiapadt,
fáradt vállaidról
vén gunyád leszakadt...

Ime egy nemzet legnagyobb költőjének önarcképe! De még rettenetesebb az a belső arckép ami az utolsó hat év verseiből kegyetlen erővel égeti magát belénk:

Sötét eszmék boritják lelkemet,
Szivemben istenkáromlás lakik...
Kivánságom: vesszen ki a világ
s e földi nép a legvégső fajig.

Micsoda költőarc az amelyet e megdöbbentő szavak fölfednek? És mégis ez a Vörösmarty-arc tekint ma reánk legelevenebben. Ezt a legvégsőt érezzük az igazinak, a legjellegzetesebbnek. Minden más, régebbi úgy tűnik föl mintha csak ennek a legsötétebbnek embriója és előkészítője lett volna.

Az élet és emberség öröme, a tarka világ gyönyörű útvesztője, a munka szent lelkesedése, a gondolat merész szárnycsapása, a honfiérzés büszke rajongása végső fokon ebbe a határtalan kétségbeesésbe vitt. Érthető ez? Nekünk már érthető és logikus. Iszonyú kort éltünk és élünk még, apokaliptikus rettenetek korát, s mi meg tudjuk érteni a hazájavesztett költőt aki csalódott Istenben s emberben.

Milyen kor értené meg, ha nem ép a mienk, amelynek közvetlen élménye lett a civilizáció fölbomlása, az erkölcsben és kultúrában vetett hit megrendülése, s a nemzetiség eszméinek kétségbeejtő konfliktusa az emberség eszméivel? Vörösmarty személyes élménye ugyanaz volt ami ma az egész világ közös élménye. Melyik mai költő fejezte ki ezt a nagy kollektiv élményt? Igazában talán egyik se: igazi erővel, mélységgel és fenntartás nélküli őszinteséggel egyik se. Az idegeknek olyan szenvedélyvert izgalmával, mint Vörösmarty, bizonnyal egyik se.

Elég csodálatos dolog hogy a költő aki nyolcvan évvel ezelőtt már meghalt, minden mai énekesnél teljesebben tudta átélni az emberi szellemnek azokat a problémáit és megrendüléseit amiket mi annyira maiaknak érzünk. Ismét egy eset mikor a poéta lelke mint a prófétáé, a jövőbe látszik tekinteni. Persze ez a prófétaság igazában csak a műszer meglepő érzékenységéhez hasonlít mely a földrengések első imperceptibilis rezgéseit jelzi már, s a vihartól alig érezhető szellő korában megborzong.

Vörösmarty a kapitálizmus és nacionálizmus nagy századának közepén élt, mikor a szabadelvűség ragyogó csillagzata a zeniten állott. Fínom és idegen költőujjait egy kicsi nép üterén tartotta, mely avult, patriarkális állapotból ébredve akkoriban kapcsolódott be a század nagy eszmeéletébe, hogy azonnal a saját bőrén próbálja ki az eszmék teherbírását és veszélyeit.

E különös helyzetben, hazafiúi és emberi szívének minden érzésével érdekelve, át kellett élnie lelkében mindazt a sok gyötrő dilemmát, mindazt a lehetséges katasztrófát, mindazt az erkölcsi apokalipszist amelyet ez a gyönyörű korszak észrevétlen és a nagyvilágtól még csak nem is sejtve rejtegetett. Hisz nem olyan régen, 1914 előtt, még mi sem sejtettük, hogy ezek a problémák valaha ily véres aktuálitást nyernek.

Vörösmarty korában még nem volt szó a "kultúra válságáról". Úgy tűnt föl hogy a világ, nagy szellemek gondolataival megtermékenyülve, ahogy mondani szokták, a tudomány s művészet vezető karjain biztos léptekkel halad az igazság és szeretet uralma felé. Vörösmarty maga is álmodott az "új kor Bábeléről", amelyet az ihlett órák hangyaszorgalma épít, s amely már-már a csillagokig ér, hogy az ember fia benézhet a menny kapuján s kihallhatja az angyalok zenéjét...

De amint visszatekintett a földre, már fölmerült benne az irtózatos kétely, mely a huszadik század szellemi életének kínzója és megzavarója lett: Ment-e A könyvek által a világ elébb? S a kétely hátterében, akár egy mai írónál, a szociális probléma áll. Az aggasztó sejtés hogy a kultúra mely csak kevesek kincse, illúzió és hazugság; a furdaló tudat,

hogy mig nyomorra milliók születnek,
néhány ezernek jutna üdv a földön,
ha -

ez is csak ha, mert a boldogságnak csak a lehetősége van meg a kultúrában, s nem egyszersmind a ténye is:

ha istenésszel, angyalérzelemmel
használni tudnák éltük napjait.

"Irtózatos hazudság mindenütt!" Min épül föl, micsoda társadalmi reálitásokon nyugszik ez a híres, gőgös, eszményi kultúra? Vörösmarty egy groteszk példázattal szemlélteti ezt: a papírossal, mely a világ szennyes rongyaiból készült, koldusok condráiból, zsiványok köntöséből, zsarnokok palástjából, dühös bujáknak pongyoláiból. S a törvény igéit, az erény álmait, a szabadság ideáljait ezekre a gyanús rongyokra írta az emberiség!

- Mi értelme a dalnak, - kérdezte egy költő a Nyugat legutóbbi számában, - mi értelme irodalomnak és költészetnek, "ha a fül amely be kéne hogy fogadja, az éhség vérapadásától dobol, s a szájat mely a dalt ismételné, vacogással tölti a hideg?" Vörösmarty már 1844-ben kérdezte ezt a legmaibb kérdést: mi értelme az egész kultúrának, ha a legfényesebb elmék sem menthetik meg az ember fiát a süllyedéstől? ha a nép túlnyomó tömegei "számon kívül maradnak", "örvény nyomorban végnélkül keringők"? ha a "nagyobb rész boldogsága" sohasem érhető el? ha az embert baromnak tartják s színe szerint ítélik meg, s "a rongyos ember bőszült kebele dögvészt sóhajt a hír nemzetér"?

Sötét és szomorú kérdések. Vörösmarty eleinte maga is riadtan fordult el tőlük. Egy kicsiny és ébredő nemzet költője volt ő, s egy fölpezsdült szabadelvű koré. Megpróbált a közvetlen munkába feledkezni, a küzdés gyönyörébe, az aktuális feladatba.

Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha ezt kivittük a mély süllyedésből - - -

De már érezte a nemzeti elv kínjait és veszélyeit is. S talán sehol oly döbbenetesen közel nem ért napjaink legriasztóbb problémáihoz, mint itt. Lehet-e csakugyan bezárkózni egy nemzet életébe, s nem gondolni az emberiség bajaival? Az én fiatalkoromban úgy beszéltünk a "magyar glóbusról", mintha egészen külön darabja volna a világnak, biztos elszigeteltségben, a monarchia védőburka mögött. Rettenetesen megbűnhődtünk ezért. Vörösmarty élesebben látott. Ő látta a világ félelmes egységét, melyre minket csak a világháború véres tapasztalata tanított meg.

Látta a mi kicsiny népünket a többi nép között, a "népek hazájában", a nagy európai közösségben, melynek édes álma és rettenetes valósága mielőttünk csak az utolsó években rémlett föl igazán. Látta a magyarságot Európához és az emberiséghez való viszonyában. Érezte gyengeségeit és testvértelenségét. Érezte a nemzetek rideg önzését, az európai nacionálizmus kegyetlen feszültségét, a béke egyensúlyának ingatagságát.

Idegzete fölhullámzott minden eseményre mely ezt az egyensúlyt megzavarhatta: aggódva figyelte a galiciai lázongásokat, "éjszak rémes árnyait", s a krimi háborút, mely az ifjú Tolsztoj lelkét is fölkavarta. Nem, nem tudta elválasztani egymástól Magyarország és Európa ügyét: magyar honfiköltő volt és Európa költője egyszerre. Milyen mai és aktuális ebben is!

Képzeletét a "nagyszerű halál" gondolata izgatta, a "sír hol nemzet süllyed el". Ez a rettenetes álom is közel jött hozzánk azóta: szinte szószerinti, tökéletes és fizikai megvalósulással fenyegetve. Vörösmarty nem sejthette még a mai háborút, mely ha minden gyilkos eszközét alkalmazza, gázaival és bombáival csakugyan egész tartományokat irthat ki rövid idő alatt.

De ismerte az ember önzését és kegyetlenségét, a homlokára írt "testvérgyűlölési átkot", mely még veszélyesebb és gyógyíthatatlanabb ha tömegekről és nemzetekről van szó. Nemcsak a magyar nemzet költője volt, hanem általában a nemzeti létforma költője, az európai nacionálizmus költője. Nem volt előtte szentebb név a nemzetnél, hacsak nem magáé az emberé; de költészete nem szépített semmit, a nemzetet époly kevéssé, mint az embert.

Tudta hogy miként az emberek, úgy a nemzetek is képesek bűnökre és elfajulásokra. Előrelátta a modern nacionálizmus kinövéseit, melyeket csak a mi korunk ismert meg igazán. Érezte a sokféle titkos kapcsolatot amely szent eszmék és gazdasági érdekek, termés és háborúk, üzleti szabadság és emberi rabság között szövődött e komplikált modern világban.

Tudta hogy a nemzet önállósulhat azoktól akik alkotják, mitológiai szörnnyé válhat mely önmagát gyötri és saját gyermekeit eszi. Már ő birkózott a nemzet és állam viszonyának, s a "totális államnak" problémáival, melyről ma oly sokat beszélünk. Lázas fantáziája elképzelte a nemzetet végső lealjasulásában, amikor polgárai már csak átkozni tudják nevét.

Neve: szolgálj és ne láss bért.
Neve: adj pénzt és ne tudd mért.
Neve: halj meg más javáért!
Neve szégyen, neve átok...

Izgatottan küzdött a zsarnokság és diktatúra gondolatával, mintha érezte volna, hogyan fog ez a gondolat napjainkban új mentségeket és modern színt kapni. Egy verse, Az Emberek, szinte politikai kivonat lehetne, melyben a külömböző államformák egymásután leálcázódnak, s álcájuk alatt megmutatják a meztelen ember. A nép hull, amint atyái vétkeznek. Jön a Törvény, s a Törvény újra öl... És végre a dicsők: hatalmas lábuk törvény fölött... Egy strófájában mintha a modern háborús propaganda és zsurnálizmus kritikáját hallanók:

Istentelen frigy van közötted,
ész és rosszakarat!
A butaság dühét növeszted,
hogy lázitson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
bármelyik győz, az ember vész,
ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!

Ime a mai Vörösmarty: rettenetesen, véresen aktuális költő. Igazában nem is a témák és gondolatok teszik aktuálissá, hanem az érzés, mely ilyeneket mondat vele, mint "őrült sár", vagy ami a következő strófában van: "az ember fáj a földnek". Igen, pontosan ez a mi, mai érzésünk: az ember őrült sár, és fáj a földnek.

Vörösmarty még azt is elképzeli hogy az Isten elborzad, amint látja zord művét, az embert, és beleőszül a borzadásba. És mégis, nem szeretném evvel a sötét hangulattal fejezni be ezt a sötét felolvasást. Vörösmarty, annyi kedves, játékos, vídám vers szerzője, távolról sem rideg és embertelen pesszimista, noha a kétségbeesés époly erős szenvedéllyé tud nőni benne, mint bármely más érzés vagy izgalom.

De époly izgatott indulattal kapja meg olykor a misztikus remény, s valami vallásos és viziós hit is. Utolsó nagy verse, a Vén Cigány, mely bizonnyal a világ legszebb és legkülönösebb verseinek egyike, a zord fantázia vad és borús képeiből váratlanul prófétai újjongásba és derűbe torkoll. Lesz még egyszer ünnep a világon!

Majd ha kifárad a vész haragja
s a viszály elvérzik a csatákon.

Az utolsó szó amelyet a sötét, félőrült és Istennel hadakozó Vörösmarty kimond, ez a ragyogó, józan és vallásos szó: Béke! Nemzetünk büszke lehet, mert a magyar hazafiság nagy költője nem a háború véres Tyrtaiosa, hanem a béke elragadtatott s önkívületben égő sámánja. Ahogy már régen is írtam róla, a költő aki minden dolgok végére jutott, minden dolgok végén új remények kéjét, új örömök borát találja.

Ez a kétségbeesett pesszimista végső és legszebb szavaival bízni és remélni tanít. Ismét nagyon aktuális tanítás, mert mire van több szüksége az emberiségnek, mint bizalomra és reményre? S mi lehet ma nagyobb bűn és veszély, mint az a sötét megnyugvás a rosszban, amely kajánul és csüggedten ismételgeti: ez mindig így volt és mindig így lesz! Talán ez a megnyugvás teszi lehetővé a világ új katasztrófáját, talán ez a legnagyobb bűn az emberiség ellen!

Vörösmarty nem esik ebbe a bűnbe. Szenvedélyes lelke lázadni és kétségbeesni tud, de megnyugodni a rosszban egy pillanatra sem. S minden kétségbeesésen túl újra és újra fölvillan benne a leküzdhetetlen, nagy, vallásos remény, mely a vér és gyász özöne fölött is egy új Noé-bárkáját ígéri. Az emberhit új, szent menedékét, mely lassankint magába gyüjti a nemzeteket hogy megőrizze őket a Béke új világa számára.

Babits Mihály