,,Főbérleti” lakók bujdosnak a lágymányosi nádasban

Vasárnap kora reggel a kelenföldi vasútállomásról gyalog igyekszünk a város felé, mikor a lágymányosi bérkaszárnyák közvetlen közelében mintha a lecsapolt, kipusztított alföldi vadvizek felhős hajnali látomása lenne! -hirtelen szétterül előttünk a hírhedt lágymányosi nádvilág.

És hogy az illúziónk tökéletes legyen: a szélben zizegő nád sűrűjéből torzonborz alak lép ki. Testén lengeti-paskolja a kíméletlen novemberi szél szánalmas rongyait, mint a madárijesztők fantasztikus köntösét a kukorica földeken.

A nádas vasárnapi vándora megriad. Visssza akar húzódni a vadvíz rengetegébe, de utána megyünk és megszólítjuk. Védekezően emeli maga elé a karját, a szeme csupa rettegés. Szepegve, rimánkodva szólal meg:
- Hajléktalan vagyok, kérem...Munkanélküli...Nem tettem én semmi rosszat...
Mikor látja, hogy nem hatósági emberrel beszél, fölenged a félelme és még ő ajánlkozik vezetőnek a süppedékes ingoványba, amelynek különös titkát árulja el: azt, hogy itt, as bérkaszárnyák között,
a lánymányosi tó zsombékjában lakók is vannak.

Alig csapódik össze mögöttünk a zörgő nád, mikor a süppedő talajon meglátjuk a nád bujdosóinak első tanyáját. Rongyhalom az ágy, mellette hulladéktéglából összerakott tűzhely. Első percben semmi más nem árulja el az élet nyomát, mint a fojtogatóan felénk szálló füst. De az után megmozdul a rongyhalom: egy aszott aggastyán ijedt patkányszeme kémlel ki alóla.
- Az elébb gyüttem,-mondja síróhangon-szundítanék..
Végre elárulja, hogy Krizsán Jánosnak hívják, hatvanöt éves, napszámos. Vállalna munkát, akármit–csak felfogadnák!
Úgy élek, mint az Isten madara- meséli- népkonyhára, menhelyre csak az mehet, aki idevaló illetőségű. De én talárszentgyörgyi vagyok, kérem...Itt a szállásom a nádasban. Ha nem esik a z eső, vagy a hó, nem rossz hely. Elállja a szelet. A ronygyaim fölé nádat szórok, az melegít. Be is gyújtok a tégla alá. Aztán csak elalszom...

Amint beljebb, beljebb megyünk a nádasba, egymásután találkozunk ilyen rongyhalmokkal. De a lakói már elmentek..Az éhség kihajtotta őket.
- Annyi itt az ember, -magyarázza az öreg Krizsán és feketeszakállas kisérőm, aki nem akarja megmondani a nevét!-olyan sokan vagyunk, hogy éccaka egymásba botlunk.

Ezek a nyomorultak csak addig élvezhetik már a felhős ég alatt, zuzmarával borítva, csonttá fagyva a maguk főbérleti lakását, amíg- tavasszal - le nem csapolják a város kőrengetegében susogó vad nádast