A gereblyealak szintén kedvelt díszítmény a bronzkorszak óta, csakhogy az eredeti célzat a nép tudatában homályosodik, az eredeti öt ág helyett többet vagy kevesebbet tesznek és végül a gereblye félkörös átfogó fáját is hozzárajzolják öntudatlanul. Olyanforma játékos eltévelyedés ez, mint aminők a népnyelvben az ismeretes népetymologták.

Az ilyen furcsa átalakulásnak jó példája éppen képünkön bemutatott samándob emberfigurája. A varázsló kiterjesztett két karján fésűalakban állanak az ujjak. A gereblye az eredeti tiltó kézalakban a keleti szőnyegeken is gyakori Felvinczi Takács Zoltán szíves közlése szerint különösen a turkomán szőnyegekre jellemző.

A fésű és a gereblye különben a mai varázslásban is elhárító jel gyanánt szerepel. A vetés befejezése után például a gereblyével kereszteket írnak le a falusi németek, hogy a kártékony rovarokat távoltartsák.

S gereblyealak továbbá a hímestojáshoz is átvezet és meglepetve látjuk hogy itt is, mint a biai őscsörgőn a gereblye-kéz együtt jár azzal a keresztvonallal, amely az ovális tért, akárcsak a samándobon, két kisebb és két nagyobb mezőre, tagolja.

A piros tojás rajzának négyes felosztását e nélkül a kapcsolat nélkül egyáltalán nem tudnók megmagyarázni. A díszítő fantázia a zegzugos és görbe vonalak, a tarka virágok sokféleségébe gyakran elfelejtkezik a tér négyfelé osztásáról, de az eredeti, régies osztókereszt mégis visszatér öntudatlanul és örökletes éppen úgy, mint a tiltó kéz vagy a belőle formálódott gereblye rajz. (2-3. kép).

A madár és a tojás logikai kapcsolata a népművészetben is fennmaradt. Hiszen a legrégibb csörgő éppen egy varázsjelekkel telerajzolt tojás lehetett, amelyben az összeszáradt tartalom pótolta a zörgető kövecskéket. Így már érthető, hogy a biai csörgő miért akar madarat is és tojást is utánozni egyszerre és így, ilyen átvitt értelemben a pirostojások ősének lehetne tekintetni.

Igen messze vezetne, ha föl akarnók sorakoztatni az őskortól kezdve mindazokat a népcsinálta tárgyakat, vagy akár csak cseréptárgyakat, amelyek a tojás vagy a madár alakját utánozzák vagy díszítményül alkalmazzák. Az sem lehet célunk, hogy a hímestojás minden vonatkozását ismertessük. E helyett csupán néha magyarországi hímestojás rajzát mutatjuk be az elmondottak szemléltetésére.

Lehet, hogy ilyen díszítésű hímestojások más országokban is akadnak, mert a babonás vonatkozások igen ősi jellegűek, egyáltalán nem igazodnak a mai néphatárokhoz. Annál figyelemreméltóbb, ha ilyen ősi kapcsolatokat a mi népünk etnikumában ilyen föltűnő számmal találunk. És ezzel kapcsolatban vidéki olvasóinknak bizonyosan lesz hozzátenni valójuk az itt előadottakhoz.

E sorok írása közben vettem észre a Magyar Tájszótárban, hogy a korsó töltőkéjét pintyőkének mondják az Alföldön, Dunántúl pedig a csecsemők szopóedénykéjét nevezik ugyanígy. Itt tehát egy madárnév ősi kapcsolatban él a cserép ivóedénnyel és ezzel a néphagyomány is igazolja azt a föltevést, hogy korsó alakjában madárkaalakot kell látnunk.

Szabó-Patay József hivta fel figyelmemet a palócvidéki zörgőkorsók. Ezekben is a madárcsörgő eszméje öröklődik. A korsó csörgő volta nem egyszerű játékértékű itt, hanem varázsló jelentőségű, valószínűleg a víz jóság akarja védeni a megrontó szellemek hatása ellen.

Az állatvilág megismerését a folytonos átalakulás, az alakcsere, az evolúció gondolata világítja meg. Ez a fejlődésmenet azonban az ember készítményeiben a néprajzi tárgyakban is visszatükröződik. Ilyen leszármaztató gondolatmenet nélkül sem a régészet, sem a néptudomány nem haladhat egészséges utakon.

Ám ne felejtsük, hogy az örök átformálódás mellett az örökletes maradiság is érvényesül az élőlényekben is, meg az emberi csinálmányokban is. A biai csörgőtől eljuthatunk a székely vagy a dunántúli ember gereblyés tojásáig, de ugyanakkor a madárka, mint játékcsörgő vagy gyermeksíp a maga ősi formájában is meg maradt.

Igen érdekes magyarországi példányait őrzi a Magyar Néprajzi Múzeum is. Szép mázosak, talán élethívebbek is, de elmaradtak róluk a varázsjelek. Csal a talpuk maradt a régi, meg az eredeti játékos rendeltetésük. (XII. tábla, e, f.)

És még valamit a mi esetlen, kis, jelenkori és magyar madárkajátékainktól is tanulhatunk. Mind a két itt bemutatott példányon feltűnő, hogy az oldalpárkányból röviden kiterjesztett szárnyak indulnak ki. A szárnyaknak ez a jellegzetes elhelyeződése megfejti a biai csörgőnek egy alig észrevehető részletét. Az oldalpárkány ott a középtájon kiszélesedik és rovátkákkal van díszítve.

Ez a kiálló kis részlet tehát a szárny jelképe akart lenni. A biaii ősember fantáziája még messzebbre járt, mint a mai magyaré, neki annyi is elég volt a szárny elképzeltetése. A madáralak fejlődése tehát éppen ellentétes, mint az eleven természetben. Az alkotó művész szellemi evolúciója pedig, amint ebből az esetből látjuk, nem válik mindig a művészi fejlődés javára.

A biai ős madárcsörgő ma is, fejetlenül is szebb és becsesebb, mint a vásári zörgő vagy sípoló madár, mert kifejezőbb, mert jelképesebb és művészibb.

Dr. Szilády Zoltán