Tamási Áron regénye

Tamási Áronnak nem természete, hogy mestersége területén kívüleső könnyekkel és babérokkal kacérkodjék. Egyszerűen adja magát, mint a földre aláhulló hópehely. Tisztán, romlatlanul és romolhatatlanul. Pedig ő is tele van tendenciával, de nem sujtásként viseli ezeket a ködmönén. Halálos biztossággal rátapintó félmondatban, néhány vonással felvázolt helyzettel csakúgy odaveti mondanivalóját az olvasó elé, de mire az ráocsudna, hogy mi is ment végbe benne, Ábel már árkon-bokron túljár s a maga facsarékos eszét már új játékon forgatja.

Közben véresen kegyetlen az a játék, melyet vele játszik a kisnépek sorsa a nagyvilágban, de amennyire erejéből telik, Ábel se hagyja magát és mindegyre kifog a komor leselkedőn. Együgyű tréfákat talál ki, valami édes primitív rakoncátlanság vezéreli cselekedeteiben s csak arra ügyel, hogy válságos pillanatokban helyén legyen az esze és a szíve.

Az Ábel kamaszkorát feldolgozó második könyv esést mutatott a gyermekkor ragyogó leírása után. Most azonban ismét elemébe került ez a székely Robinzon, aki a maga szempontjában nem is választhatott volna kietlenebb szigetet a lüktető életritmusú Amerikánál. Az erdélyi Hargita kicsi pásztora és Amerika, felhőkarcolók tetején tündöklő önborotva-reklámjaival olyan mélységes szakadék két partja, melyből önként fakadnak a humor üde patakocskái s felette állandó gomolygásban tornyosulnak a tragikum barna felhői. Ebben a könyvben jelentkezik először Tamási, az érett, tudatos művész.

Végsőkig leegyszerűsített stíljén pajzán habfodor meg-megvillanó humora, mely másik mondattal már kiszárítja a torkot és könnyet szöktet az olvasó szemébe. Hősködik a jámbor, istenfélő Ábel is, de a maga módja szerint s bizony röstelli, ha megbotlik itt-ott, dehát a székely is ember s jószívvel megvigasztal, hogy nemsokára kiköszörüli ő ezt a csorbát. Micsoda pompás párhuzam az alföldi magyar és a hegyvidéki székely karakter között a Newyorkban telekügynökséggel foglalkozó Toldi Miklós és Ábel sorsának következetes szembeállítása.

Végül is Ábelt Toldi segíti kenyérbe, de Ábel nagyobbat cselekszik: a tizenhat éve hányódó Toldit hazavezérli. Haza Nagyszalontára és egy kicsit önmagához. Az Ábel- trilógia így, ahogy van, első részének csöppet sem idillikus idilljével, második részének kamasz szeretelenségeivel és a harmadiknak meredeken emelkedő és tiszta magaslatokat beragyogó derüjével: egész és méltóan jellemző. Így reprezentálja Tamási Áront legjobb termő éveiben és így adja vissza tisztaságát az annyiszor meghamisított székely arcélnek. És így adja át a mai székely sors és egyben az örök székely sors művészi rajzát a jövendőnek.

Szentimrei Jenő