Belibeg a Carlton szálló halljába Rachmanova asszony. Magas, karcsú nő, az első pillanatban japánnak, vagy mongolnak gondolná az ember. Ferde metszésű szeme, a bőre sárgásbarna, homlokába fésült fényes-fekete a haja, nyugtalan a tekintete. Beszéd közben hirtelen elneveti magát, nevetés közben meg hirtelen elmosolyodik. Most látjuk először Rachmanova asszonyt, de úgy viselkedik, mintha ismerősök lennénk és valami régen megkezdett témát akarnánk éppen folytatni.
- Csodálkozik, hogy mongol típus vagyok? Valamelyik ősapám mongol volt, onnan ez az örökség. Én magam az Uralban születtem. Hogy hol, arról nem beszélek. Nem szeretek a gyerekkori dolgaimról, a régi Oroszországról mesélni, még a családi nevemet sem mondom meg senkinek...Nem Rachmanova a nevem, ez fölvett név.

Kitűnően beszél németül, de erős oroszos kiejtéssel. Das styimt- bólogat néha helyeslően.
- Soha életemben nem gondoltam arra, hogy írónő vagyok, mondhatnám:
véletlenül lettem írónő. Férjem orosz fogoly volt, ott szerettük meg egymást, onnan menekültünk együtt 1926-ban. Őt szólították fel tulajdonképpen, hogy írja meg oroszországi élményét és csupán azért végeztem el én azt a munkát helyette, mert gyermekkorom óta naplót vezetek és így sokkal több adatom volt. Írásközben szerettem meg az írást! Egyébként mindig a naplómból írok. Annyira tele vagyok élményekkel, annyi sok mindenen mentem keresztül az életemben, hogy nem kell kitalált mesékhez fordulnom. Nagyon-nagyon sok kötetre való az én életem. Oroszul írok, férjem fordítja le németre.

A hallban ül a férje is, Arnold von Hoyer úr, salzburgi tanító és ott sürgölődik- forgolódik körülötte tizenhárom éves, szemüveges, babaarcú kisfiacskája is.
- Milyen szálak fűzik még régi hazájához?
- Négy és fél évvel ezelőtt kaptam Oroszországból az utolsó levelet. Másfél év előtt hallottam, hogy maghalt az anyám. Azóta semmi hírt nem kaptam.
Elgondolkozik.
- A magyar irodalmat nem ismerem. De a magyar zenét annál jobban. Nagyon szeretem a magyar muzsikát!
Másról kezd beszélni:
- Új regényem Az új embergyár. Már majdnem kész!
A hallban ismeretlen emberek autogrammot kérnek. Egy pillanatra sem lepődik meg: természetesnek találja a dolgot. Előveszi töltőt tollát, apró betűkkel, gondosan, hihetetlen lassúsággal rajzolja a nevét. Az autogrammkérők csoportja percről percre növekszik: Alja Rachmanova egész elmerül a munkában, fől sem néz többé. Mint egy szorgalmas robotos, írja, írja, írja a nevét, tízszer, húszszor, százszor.