Hjalmar Schacht, a német gazdasági diktátor, pénteki beszéde, amelyet Eilsen fürdőhelyen tartott a nemzetközi mezőgazdasági kongresszuson, egész terjedelmében csak ma válik ismertté és óriási feltűnést kelt nemcsak Németországban, de az egész világgazdasági sajtóban. Az első diktátori beszéd, amely a hét elején Lipcsében hangzott el, még csak panaszkodás volt a világ ellen, amely, mint Schacht kifejezte magát, leölte a német tyúkot és most mégis azt várja tőle, hogy szaporán tojjon.

De ebben a második beszédben már nemcsak felelősségre vonja az egész világot Németország mai gazdasági helyzetéért, hanem a világ összes népeire hárítja a felelősséget azokért a szociális forradalmakért, amelyek szerinte okvetlen be fognak következni, ha nem számolnak a német birodalom súlyos helyzetével. A mezőgazdasági és nyersanyagok árainak erős hanyatlása – fejtegette Schacht – a parasztságot mindenütt a kétségbeesés hangulatába kergette és ez a hangulat ma már átterjed a deflációs politikát űző nemzetek ipari munkásságára is.

Az Északamerikai Egyesült Államok farmerlázadásai, a francia parasztság mozgolódásai, a példátlan arányú amerikai sztrájkok, az amszterdami véres munkászendülés, fenyegető előjelei egy kitörni készülő nagy szociális viharnak. Amikor Svájcban a szabadpénz-mozgalom már politikai párt alakját ölti, Franciaországban egymást érik a tőkemenekülési jelenségek, Angliában pedig a kommunista propagandasejtek rendszeres munkát végeznek és így még a leggazdagabb országok sem mentesek egy szociális felfordulás lehetőségeitől, akkor komolyan kell számolni azzal a német helyzettel, amelyből végeredményben mindezek a bajok kiindulnak.

Mert mi a világ nyugtalanságának oka?
Az, hogy a világgazdasági válság már mindenütt az életstandardot fenyegeti, aminek viszont a háborúból eredő politikai eladósodás az oka, amely pedig legerősebben azt a Németországot sujtotta, mely a Dawes-terv életbeléptetéséig negyvenkétmillió márkát, majd pedig adóbevételeinek felét kitevő évi kétmilliárdot fizetett. 1930 végén Németország huszonötmilliárdon felüli adóssággal volt megterhelve a külföld részéről. Ebből ma is 13.9 milliárddal tartozik, ami annyit jelent, hogy a világgazdaság történetében páratlan erőfeszítéssel három év alatt 11 milliárdot fizetett le.

Ez a megterhelés teljesen felemésztette 3 milliárdnyi arany- és devizakészletét, összes külföldi követeléseit, kényszerítette behozatalának szigorú korlátozására, kivitelének erőszakolására, olyan nagyarányú deflációs politikára, amelyet sohasem ismertek.

Mindezek odajuttatták a birodalmat, hogy ma teljesen transzferképtelenné lett és önerejéből már nem képes a külföldi magánemberek iránt tartozó kötelezettségeinek eleget tenni. Ez a helyzet azonban ma már nem a német adós és külföldi hitelező magánügye, hanem a világgazdaságé, mert a német külföldi pénzek visszahívásával a nemzetközi hitel- és valutaépület összeomlását idézték elő.

A német külföldi eladósodás kérdésének tisztázása tehát a világgazdaság és a világ szociális helyzetének a kérdése! Ebből a helyzetből pedig vagy azzal lehetne csak kijutni, ha a német áruk kivitelét minden akadálytól mentesítenék, vagy ha a német adósságokat teljesen elengednék. Gyakorlatilag azonban egyik út sem járható és így a birodalom kénytelen a behozatal teljes megszorításához és egy többévi moratóriumhoz nyulni.

A birodalom gazdasági diktátora ezzel egy új beviteli politikát hirdetett ki, ami azt jelenti, hogy a behozatal kontingentálása ezentúl nem a behozott áru fizetésénél, hanem már a behozatal előtt történik, mégpedig úgy, hogy külföldi árut ezentúl csak az hozhat be Németországba, aki előzőleg devizaigazolványt kap, amelyet természetesen csak a rendelkezésre álló devizamennyiség erejéig adnak ki.

Schachtnak ez az új külkereskedelmi rendszere a legnagyobb mértékben fogja korlátozni a német bevitelt és egészen új helyzetet teremt mindama államok számára, amelyek eddig a németbirodalomba exportáltak és lényegileg nem egyéb, mint egy további lépés az államszocializmus és a beviteli monopóliumok rendszere felé.