Mi az oka már most a tiszavirág rövidéletűségének? Egyesek a párosodással és ezzel járó kimerüléssel vélték ezt megmagyarázni, amit az ivartermékek gyors és nagyfokú elválasztásával hoztak összefüggésbe. Ámde látjuk, hogy azok a kérészek is hamarosan elhalnak, melyek nem jutnak párosodáshoz.

Ezért hozták fel mások a táplálék hiányát a halál okául, hiszen jól tudjuk, hogy a tiszavirág táplálkozik. Azonban el ne felejtsük, hogy igen sok rovar hosszú ideig elél táplálék nélkül. Hallgassuk meg e részben Metschnikowot is, halál nagynevű kutatóját. Ő egyszerűen mérgezési tünetet lát a meghalás jelenségében és nem fogadja el azt a feltevést, hogy ez állatok hirtelen halálát végkimerülés okozná.

Van is ebben sok igazság, hiszen a szövetekben felgyülemlett bomlástermékeket az állat bizonyos időn túl már nem tudja kiválasztani. Harms is ezt a nézetet osztja és az idegsejtekben végbemenő degenerációs jelenségeket, melyek a halálhoz vezetnek, az alsóbbrendű állatokra is érvényesíti. Ilyen jelenségekkel pedig a tiszavirágon is találkozunk.

Míg lárvája élénken mozog és védekezni is próbál, addig az imágón ezek a reflexek már egészen eltűntek. Más állatokon végzett kísérletekből kitűnik, hogy az anyagcsere bomlástermékeinek felgyülemlése erősen megbénítja az idegrendszert s abban súlyos működési zavarokat idéz elő. Ha ez igaz, akkor a kérészek halálát is végeredményben ugyanazok a feltételek szabják meg, mint a magasabbrendű állatokét.

Egy további érdekes kérdés az, hogy miért ontja a tiszavirág ilyen mérhetetlen tömegekben utódait? Mielőtt erre rátérünk, néhány állat szaporodási arányszámait kell megismernünk és összehasonlítanunk. A termeszkirálynő 60-80 ezer petét hullat naponta, a kabeljau (tőkehal) íváskor tízszer ennyit, ami évente 400-600 millió ivadékot jelent, az angolna is 10 millió petét rak.

Ezektől távolmarad a tiszavirág terhes nősténye, melyben mindössze 6-7000 petét talált Unger, de ez a szám is sokmillió ivadékot jelentene, ha valamennyi pete életrekelne. Mi történik a sok petével? A természet határt szab az életnek, korlátozza azok kifejlődését. A tiszavirág s más kérészek is nemcsak a folyókba, hanem a partokra, a Polimytarcys virgo a lámpákra és a Dunapart korzójára is hullatja petéit.

Természetes, hogy ezek valamennyien elpusztulnak. Hol ebben a célszerűség? Efölött sopánkodunk, de közben elfelejtjük, hogy a természet éppen ott pazarol, tékozol és szórja a csirák és peték milliárdjait, ahol erre szükség van, ahol azok legkevésbbé annak megvédve, ahol nincs ivadékgondozás. Az elevenszülő kérész (Chloëon dipterum) rajzik ugyan, de nagyszámú utódot sohasem hoz létre.

Az utódok azonban már születéskor életképesek.

A származástan sok hasonló szervezetet sorakoztat fel s ezeknek fejlődését a hyperepistasis folyamata biztosította. A tiszavirág másodlagosan érzett jellegeinek kialakulása kétségkívül a megváltozott, az ősöktől eltérő életmód s a rajzás következménye. Ezzel karöltve fejlődtek vissza a csápok s fejlődtek annál nagyobb mértékben a látószervek.

A hímek homlokukon elhelyezett hatalmas szemeikkel fölfelé tekintenek és meglátják a fölöttük röpködő nőstényeket, melyeknek viszont csak igen kis, oldalt elhelyezett szemük van. Az iszaplakó életmóddal függ össze a lárva hosszúkás alakja, erősen tüskézett homloka, fűrészes állkapcsa és lapátalakú ásólába.

Az a körülmény, hogy a hímek miért jelennek meg rajzás alkalmával sokkal korábban, mint a nőstények, a fejlődésben bekövetkező nagy eltolódás eredménye, ez azonban csak igen hosszú idők alatt ment végbe. A hímek kezdettől fogva kitartóbb repülők voltak, mint a nagyobbtestű nőstények.

A fejlődés menete tehát mintegy magával hozta, hogy a nőstények hosszabb várakozás nélkül is hozzájussanak életpárjukhoz és így hamarosan gondoskodjanak a fajfenntartásról, melyhez valamivel rövidebb életükben, úgy látszik, kevesebb idejük jut.