Egyenetlen szerkezetű és hatású darab, de van belső színvonala a szerző komoly írói szándékában és abban, hogy iróilag hitelesen, szolíd körvonalakkal kiformál legalább egy alakot, az állomásfőnökét, a hivatali kötelesség szobrát, a megmerevedett hűséget, a szolgálat fanatikusát, akit ha megrendít is egy percre gyermekei lázadozása s a megrendült állapotát kihasználó forradalmár rábeszélése, a sok évi megszokás a válságos pillanatban mégis visszavezeti kötelességéhez.

Ennek az alaknak távlatot ad az, hogy a kötelességtudó nyárspolgárnak a véletlen egy alkalmat kínál arra, hogy beleavatkozzon a történelembe, de éppen mert nyárspolgár, nincs meg benne az erő és elszántság az alkalom megragadására.

Az író ebbe a témába belesző egy másikat is: a fiatal nemzedék lázadását az apa ellen, az élet szabad éléséért, a megmerevült konvencióval szemben. És itt a szerkezeti baj: a két motívum nincs összeszőve, felváltva kerülnek szinpadra, hol az egyik, hol a másik, az ifjúság-motivum a második felvonás után ki is hull - a két egymásba nem olvasztott motívum veri egymást. Ezen túl pedig a gyermekek lázadása az apa ellen a kelleténél nyersebben van kifejezve, hangosabb, semhogy erőteljes tudna lenni.

Toronyi Gyula hiánytalanul karakterizált alakot csinál az állomásfőnökből, nincs egy szava vagy mozdulata, amely megzavarná a konturjait - érett szinészi karakterizálás, amit csinál. Harsányi Rezső a forradalmár nyugtalan fanatizmusát hozza ki teljes készséggel. A fiatalok közül Mezei Mária mintha önálló szinészi kifejező eszközök után tapogatózna, Szakács Zoltán szép beszédével tünik ki.