Gömbös miniszterelnök római látogatása óta itthon is, külföldön is kétségtelenül tisztult a légkör Magyarország felett: a vészterhesen gomolygó felhők elvonulóban vannak, a bizonytalanság és balsejtelmek érzete megszűnt.

Megnyugvás és bizakodás tölti el újra a lelkeket, mert a római találkozó ország-világ előtt kétségtelen bizonyítéka annak, hogy Csonka-Magyarország nem áll sorsára hagyva, kiszolgáltatva, árván az európai viharban, amely a világháborút felidéző napok óta nem tombolt félelmetesebben, veszettebb szenvedéllyel, mint az utóbbi hetekben. Ha a római útnak nem is lenne más eredménye, mint annak deklarálása, hogy Olaszország töretlen hűséggel kitart Magyarország és a magyar aspirációk mellett, úgy már magánbavéve ezt a tényt is igen örvendetes, igen jelentős sikernek könyvelhetjük el.

Magyarország a marseillei királygyilkosság óta olyan fékeveszett, multjához, nemzeti karakteréhez méltatlan nemzetközi hajsza középpontjába került, hogy minden megértő és együttérző szó vagy gesztus különösen jólesik nekünk, megerősíti hitünket és önbizalmunkat.

Vétkes könnyelműség volna azonban azokban az órákban, amikor az ellenünk indított támadás megtorpanni látszik és megenyhült a lég, vidul a határ, lekicsinyelni azokat az erőket, amelyek azzal az orgyilkos szándékkal fogtak össze, hogy Magyarországot morálisan megsemmisítsék. Mert ebben a nagy játékban tényleg a magyar becsület forgott kockán: másfél évtized minden verejtékes eredménye, hősi erőfeszítése, az egész nemzet és minden polgárának egzisztenciája. A veszedelem sorsdöntő nagyságát megérezte és megértette az ország népe és újra, mint már annyiszor, politikai, társadalmi, foglalkozási különbség nélkül bizonyságát adta józanságának, önfegyelmének, áhítatos honszerelmének.

A kormányhoz közelálló körök sajtója ma mégis pálcát tör a polgárság egy része fölött, amely szerinte túlzott pesszimizmussal ítélte meg az eseményeket. Ez a szigorú bírálat időszerűtlen és igazságtalan. Nem volt ugyanis közéletünknek egyetlen atomja, amely ezekben a zord időkben más útra tévedt volna, mint amelyet nem a kormány parancsa, de a magyar társadalom életfentartási ösztöne kijelölt: egyetlen hang sem hallatszott, amely a közvélemény egységét kifelé megzavarta volna. Csekély politikai előrelátásra mutat tehát az a törekvés, amely záporeső után ölti fel a bírói köpenyeget és leckéztet, felelősségre von, számonkér, mikor erre sem oka, sem joga nincsen.

Őszinte meggyőződésünk, hogy Gömbös Gyulának Rómában egy pillanatra sem járt eszében kormányának vagy pártjának belpolitikai helyzete, egyedül az ország pozíciójának megerősítése foglalkoztatta minden gondolatát. Utjának külpolitikai sikerét, az országnak tett szolgálatát elismerik pártkülönbség nélkül: miért hát ez a türelmetlen loholás a hazát a kormánnyal, az igazi egységet a párttal összekonfundálni? Erre se Gömbösnek, se a fellélekző országnak semmi szüksége!