Tomaj Dénes, Makkai Sándor történeti regényének raisonneurje, akit bízvást tekinthetünk az író nézeteinek tolmácsául, a regény eleje táján ezt magyarázza az akkor még kisebbik király Bélának, aki egyelőre még csak Erdélyben uralkodik, hogy majd IV. Béla magyar király legyen belőle.

"Jártomban-keltemben mindenütt láttam, hogy odakünn a királyok trónjához milyen sok lépcső vezet, de minden fokán csak egy valaki állhat, s aki eggyel feljebb áll, az sohase állhat lejebb. Úgy van ez felépítve, mint egy vékonyodó magas torony, melynek egyetlen pillérét sem mozdíthatod ki anélkül, hogy az egész össze ne omoljon.

Hivatalok, címek, méltóságok kötik össze és emelik egymás fölé őket; mindennek szigorú rendje van, melyben az ő vágyaik és büszkeségük foglaltatik. Nálunk csak a király hatalma maradandó s az ő homlokáról esik fény, akire esik. Néha rávetődik valakire, aztán elfordul, hogy másra essék. Vissza is fordulhat, vagy örökre eltávozhatik. Ősi keleti dolog ez: ahol csak egy akarat van, ott nincs különbség a szolgálatban... A magyarok története mindig a király története volt."

Bizonyára meglepően modern elgondolás ez egy XIII. század elei magyar főúrtól, akit az egész regény folyamán úgy kell néznünk, mint a történő események kritikai kíséretét. Az elgondolás annyit jelent, hogy az Árpádkori magyar társadalom nem volt megszervezve, csak a királyi hatalom jelentett folytonosságot. A király személyében történt változás nemcsak a hatalmat végrehajtó személyekben jelentett változást, hanem az ország egész atmoszférájában s az egyes emberek, embercsoportok, rétegek sorsában is.

Nyilvánvaló, hogy Makkai szerint ez a szervezetlenség volt az egyik főoka, hogy az ország nem tudott megállni a tatárok betörésével szemben. A másik főok ugyancsak Tomaj Dénes magyarázó szavai szerint az volt, hogy a királyok akarata szerint a magyarok szakítottak a Keletről hozott ősi hadviselésmóddal, nehéz páncélba öltözött, esetlenül mozgó seregek harcoltak a régi mozgékony, villámgyors, könnyű lovassereg helyett, melynek taktikája már csak a székely hegyek között maradt meg ősi hagyományul.

A tatároknál azonban még nem tartunk. Egyelőre még csak az árnyékuk borul az országra, mint sötét fenyegetés. A regény végén még csak Julián barát hozza a hírt, hogy a határ közelében állnak. Az író előbb meg akarja világítani a nagy veszedelem előzményét: II. Endre király és fia, Béla konfliktusát s az ebből folyó bonyodalmakat.

Apa és fiú két ellentétes jellem. Nincsenek érintkezési pontjaik, csak hidegséggel, ellenséges indulattal tudnak egymással szembenállani. Endre, a hedonisztikus ember, tehetségre, lovagi vitézségre kiváló, de az örömök embere, pompázó és kényelemszerető, nem bír kellemetlen dolgokat hallani sem, öreg korára is asszonykedvelő, még fia ifjú feleségére is ráemeli szemét.

Prédája az intrikának, amely már a saját torkáig ér. Jellemének egyes vonásai a renaissance-embertipust asszociálják, mások atavisztikus keleti örökségre mutatnak vissza. Béla egyenes lélek, mint a fa, de merev is, mint a fa. Mai szóval mondva: dogmatikus. Az élet örömei iránt semmi érzéke, a királyi hivatást komor ridegséggel fogja fel, nincs benne semmi, ami népszerűségre volna alkalmas, de magas ideállal él, el van szánva az apja alatt zavarokba jutott ország rendbehozására.

Alakján misztikus árnyék borong: ő a táltoskirály, akinek egyik kezén hat ujj van, egy közeledő nagy veszedelem árnyéka sötétlik lelke felett s időnkint valami szívgörcs szokott rájönni, amelyet kis gyermekkorában kapott, azon az éjszakán, mikor anyját, ama Gertrudiszt a pártosok megölték. Egy asszony embere, a feleségeé és ez az asszony uralomravágyó, gőgös és bosszúálló. Erdélyben rendet csinál s megnyeri a székelyek ragaszkodó szeretetét, de szüntelenül Esztergom felé van fordulva a szeme, az apjára és az apja környezetére, melyet zord gyűlölettel gyűlöl. Türelmetlenül várja, hogy elfoglalhassa apja helyét.

Az író, aki történetét elbeszéli, az ő pártján van, de nem melegszik fel érte, tárgyilagosan nézi, nem igyekszik iránta az olvasójában melegséget gyújtani. Ennek a történeti regénynek az előterében csak egy alak rokonszenves: Tomaj Dénes, Béla hű barátja és tanácsadója s ő áll ki legjobban a történeti keretből. Besenyő-ivadék és csaknem modern européer.