Évekkel ezelőtt, még a háború alatt, vizsgálatokat végeztem annak megállapítására, hogy az emberek milyen pontossággal érzik testük középvonalát. A bekötött szemű embernek meg kellett mondania, hogy a testének középvonala közelében alkalmazott tapintási ingert melyik oldalon levőnek tartja.

Kitűnt, hogy az emberek meglepő élességgel tudják testük középvonalát megjelölni s a tévedések nem nagyobbak, mint a mekkorákat az érzési körök kiterjedése alapján várni lehet. Ennek megfelelően a legkevésbbé pontos az oldal megjelölése a háton, a legpontosabb az arcon.

Különböző testhelyzetek, például hajlások, törzsfordítások, stb. alig zavarják a testfél-megkülönböztető képességet. Elferdült gerincű emberek nem a súlyvonal megszabta felezés, hanem a gerincoszlop lefutása, tehát nem a matematikai, hanem az anatómiai viszonyok szerint különböztetik meg testük jobb és bal felét.

A kis gyermek nem érti a jobb-bal különbséget, erre csak a hatodik életév körül eszmél, s ilyenkor kezd az esetleges jobb-bal érzéketlenség is fokozatosan nyilvánvalóvá lenni. Ilyenkor a gyermek jobb- vagy balkezessége már régen eldöntött dolog.

A csecsemő legkorábban a hetedik hónapban kezdi meg egyik kezét előnyben részesíteni; addig a gyermek mindkét kezét egyformán használja (amphidexter). A 2-4 éves gyermekek 75 %-a már határozottan jobbkezes, vagyis csupán vagy legalább is nagyon szívesen a jobb kezét használja evésre, mutogatásra, ütésre, vagy mikor megfelelően elhelyezett cukorka után nyúl.

Itt köszönt be azután a nevelés. Nemcsak a dadák „csecsekacsó” vezényszava, nemcsak az iskola és a katonaság, hanem minden, maga az élet, az egész emberi világ. A világ, amennyire az ember befolyással volt rá, jobbkezesek számára van berendezve. Minden úgy van elhelyezve, megcsinálva, mintha a világon csupa jobbkezes ember élne, s itt kezdődik a balkezesek csodálatos küzködése a részükre tükörképben álló világgal.

Valamikor a nevelésnek döntő szerepet tulajdonította a jobbkezesség kifejlődésében majd meg semmibe sem vették. Mai tudásunk szerint a jobbkezesség, illetőleg balkezesség a természettől adott öröklődő, a szervezet lényegében rejlő tulajdonság, de a nevelés, az állandó szoktatás vagy a kényszerűség általában, olyan tökéletesen áthangolja a szervezetet, hogy az eredeti, veleszületett állapot alig ismerhető föl.

Ezért olyan nehéz a balkezességről megbízható statisztikát csinálni. Ludwig szerint a balkezesek a következőképen osztályozhatók:
A)  funkcionálisan balkezesek (balkezet használók)

   kényszerűségből (mert pl. a jobb kéz hiányzik)

   igazi balogok (veleszületett) végleges

   jobbkezessé átformált látszólag jobbkezes

   látszólag amphidexter

B)  morphologiailag balkezesek (erősebb, nagyobb balkezűek).


A nevelés és a külvilág áthangoló hatása olyan eredményeket érhet el, hogy az eredeti balkezesség nem ismerhető fel többé és az illetőből csaknem igazi jobbkezes lett, sok esetben azonban megfelelő vizsgálattal ki lehet mutatni, hogy főként olyan mozgásokban, melyeket neveléssel, tanítással befolyásolni nem szoktunk, a vizsgált egyén bal kezét használja. A különböző próbáknak egész sorát hozták javaslatba, de ezek értékének bírálása elég nehéz.

Nem szabad azt hinni, hogy az egyszerű egykezes műveleteknél a kezesség azonnal nyilvánvalóvá lesz; nagy szerepe van a véletlennek s a mellékes körülményeknek. Sokszor a kevésbbé értékes kart használjuk valaminek a végzésére, éppen azért, hogy a fontosabbik szabadon maradjon. (P. gyerek karonhordása, gyeplő tartása, stb.)

Stier katonákon végzett vizsgálataiban főként a következő tüneteket tartja értékesnek: kenyérvágás, fonálbefűzés, varrás, cipőtisztítás, kődobás, ostorpattintás, kártyakeverés, kártyakijátszás.

Engel szerint a ceruzahegyezés, Ludwig szerint a tapsolás 1 és a kezek dörzsölése 2 volna fontos jel. Számos kutató jelentőséget tulajdonít a kanál-, fogkefe-, fogvájó-használat, a sétabothordozás és a mutogatás megfigyelésének. A régebben jellemzőnek tartott ujjak kulcsolása (vezetőkéz hüvelykje fekszik fönt) vagy karbafonás (a vezető kar fekszik elől) újabb tapasztalások szerint nem jellemző és tisztán egyéni szokás dolga, melyre a kezességnek nincsen befolyása .

Ugyanilyen bizonytalan értékű a csomó- vagy csokorkötés, a vakaródzás, a könnyű tárgyak után nyúlás, stb. Határozottan a legértékesebbek azok a próbák, melyek mozgásait a nevelés sohasem ellenőrizte, minők a tapsolás és a kezek dörzsölése, vagy azok, amelyek bizonyos fokig veszélyes műveletet jelentenek, így a kenyérszelés, ceruzahegyezés, szögbeverés és tapasztalásom szerint, a gyufagyujtás.

Sokan fölöttébb értékesnek, még színlelések leleplezésére is alkalmasnak tartják a következő (Brüning-Kaeppel-féle) próbát: mindkét kézzel, lehetőleg lefelé mutató tartásban azonos irányú körmozgást végeztetünk, egyig gyorsuló sebességgel. A nem vezérlő oldal egyszerre átcsap a tükörkép mozgásába.

Ezrekre kiterjedő vizsgálatok azt mutatják, hogy a balkezesség biztos felismerése a leplezett, a nevelés által áthangolt esetekben néha lehetetlen, csak az mondható balkezesnek, aki a fölsorolt műveletek legnagyobb részét bal kézzel végzi; vagy bár csak néhányat végez bal kézzel, de állítja, hogy balkezesnek érzi magát, vagy hogy gyermekkorában balkezes volt.

Feltűnő, hogy gyermekkorban sokkal több a balkezes, mint később. A maximum (egész 20%-ig) az iskolaköteles kor kezdetére esik. Innen csökken a szám, a 15-10-ik évig, majd ismét némi emelkedés mutatkozik, nyilván a nagyobb önállóság s a nevelés kisebb befolyása következtében.