CSEREBOGÁR

Milyen sokszor vétenek az írók az ösztönük ellen! Milyen sokszor vezeti félre őket egy előre megfontolt, az írói ösztöntől független elgondolás, amely eltakarja előttük a sugallatot! Ilyenkor másról és mást beszélnek, mint amit a téma természetes logikája parancsol. Szinte azt lehetne mondani, félrebeszélnek. Az írói ösztön azonban nem szakad meg, hanem kiütközik munka közben és megzavarja, meglazítja vagy félreviszi a mű belső logikáját. Ez különben gyakori olyan íróknál, akikben külön van válva a munka tudata és ösztönszerű része, a mesterség és a sugallat s akik nem érzik eléggé, hogy a kettő közül először az utóbbira kell hallgatni.

Bethlen Margit - jogot formálunk arra, hogy, mint ő maga is, ne tegyük neve mellé a grófnő melléknevet s ne vegyük se előnynek, se hátránynak kiemelkedő társadalmi helyzetét s csak mint írót vegyük számításba - a Cserebogár-ban egy a priori elgondolásból indult ki: abból, hogy szabad-e a gyógyíthatatlan beteget megváltani szenvedéseitől egy gyilkoló méregadaggal.

Kétségtelen írói ösztöne azonban, melyet másfajta műveiben is elhomályosít az óvakodás attól, hogy elmélyedjen mondanivalójában, a művészi alkotás nehézségeinek leküzdésével járó szenvedés kerülése s a könnyű megoldások felé szorító hajlam, ellentmondott ennek az inkább orvosi, vagy büntetőjogi, vagy publicisztikai illetékesség alá tartozó elgondolásnak és rátapintott az igazi témára: arra a konfliktusra, amelynek okvetlen be kell következni olyan szerelmesek vagy házastársak között, akiknek ellentétesek, egymással összeférhetetlenek az élet-ideáljai.

Ebből aztán egy dramaturgiai paradoxon keletkezett, két téma - egy írói és egy publicisztikai - birkózik egymással és végeredményben közömbösíti egymást - fájdalom, a darabot is. Amiből emberi sorsok feltárása és egymással való viszonyba-állítása lehetne, azt háttérbe nyomja a kigondolt tétel, a tétel logikáját pedig összezavarja a tőle független emberi indulatok játéka. Elvész, ami egyedül tud szervessé tenni egy drámát: a belső logika.

A férfi fanatikus sportember, élete nagy álma a lovassportban aratott diadal. A nő legfőbb gondja, hogy a férfi ne kockáztassa az életét a lovaglással. Szóval a veszéllyel passzionátusan játszó merész férfi s a veszélytől idegesen rettegő nő kerül össze nagy szerelemben. Az egyik egy ideál kék madara után akar szárnyalni, a másik arra akarja kényszeríteni, hogy maradjon veszteg a biztos földön. A sas repülni akar, az ökörszem nem mer a szárnya alá bújni és vele repülni, inkább azt követeli tőle, hogy tegye hasznavétlenné a szárnyait. Ha az ilyen férfi szerelmi alázatában százszor is megígéri, hogy nem ül többet lóra, azt nem ígérheti és nem tarthatja meg, hogy a lemondást ne érezze szégyenletes kényszernek és ne érezze koloncnak azt, aki ráerőszakolta.

Ha még olyan nagy szerelemből erőszakolta is rá. Minden észszerű emberi meggondolás a férfinak kell hogy adjon igazat. Nem lehet együttérezni azzal a nővel, aki merő szerelmi önzésből vagy ideggyöngeségből ilyen kényszerhelyzetbe szorítja a férfit. Magától értetődőleg egy ilyen nő nem lehet tragikus felelősség hordozója. Szóval a koncepció hibája már a dolgok kezdetekor megbosszulja magát, az expozició nem abban az irányban exponál, amelyben a dolgok aztán tovább folynak.

Egész a harmadik felvonásig a meder úgy van megásva, hogy a kényszerítő nő és a kényszerített férfi konfliktusáról van szó s a férfi a nő önző gyengeszívűségének az áldozata. S ez a gyengeszivűség tetőpontra jut a második felvonás végén, mikor a nő eltiltja az orvosokat a lovasbalesetben végzetesen megsebesült férfi megoperálásától, mert az operáció kockázattal jár. Szóval azt akarja, hogy a férfi, ha szenvedve is, ha nyomorékul is, de maradjon meg neki. Ez a nő okvetlenül el kell hogy veszítse érdeklődésünket.

A tétel, amiért Bethlen Margit a darabot írta, idáig nincs benne a cselekvényben. Azokat a naiv jelzéseket, amiket az első és a második felvonásban az író ad róla, nem tartozunk észrevenni, mert csak úgy bele vannak vonva a dialógusba, nem tünnek ki szervesen sem a cselekvényből, sem a jellemekből. Mikor pedig a harmadik felvonásban kibújik a tétel, akkor már odáig fejlődtek a dolgok, hogy nincs semmi összefüggés, sőt összeférhetetlenség van a jellemek és a cselekményük között.