Nem először és bizonyára nem is utoljára csendül fel ez a tanács, valahányszor az állami üzemek deficitjéről van szó. Mert ott – sajnos – az anyagi eredmény egészen a mostani költségvetési évig kedvezőtlen volt, nem is egészen világgazdasági okok miatt.

Harmincöt esztendővel ezelőtt Nagymagyarország állami üzemeinek alig valamivel volt több bevétele, mint a maiaknak 1932-ben. Akkor 362.6 millió koronát tett ki a bevétel, 291.3 milliót a kiadás; üzemi feleslegként tehát 71 millió maradt. Ezzel szemben 1932. naptári évben 347.9 millió pengő bevételt, 396.2 millió kiadást és 48.3 millió pengő hiányt, ráfizetést tüntet fel a mérleg.

Bizony kellemetlen és szomorú eltolódás, aminek okait érdemes lenne alaposan kikutatni, mert hogy a deficit csökkentése tekintetében már eredményes lépések történtek, azt a pénzügyminisztérium havi zöld füzetei, sőt Tyler jelentései is megállapítják.

Egy azonban kétségtelen, hogy a beteget meg kell gyógyítani, nem pedig lelencként kiadni. Minden inkább célravezető, mint a bérbeadás.

A főváros üzemeinél viszont nincs komoly deficit. A Beszkárt területhasználati díjaiból, a gáz és elektromos művek üzemi feleslegeiből fedezik Budapest kulturális, szociális és közigazgatási kiadásainak jelentős részét. Ezekről az állandó és biztos bevételekről lemondani problématikus bérjövedelmekért lehetetlenség. Carlyle idézi Hősökről című munkájában Schillert: „Ne mérlegelje senki ebben a mi szegény világunkban a tökéletesség mértékével a valóság vézna szüleményeit…”

Bizony ne várjunk hibátlan, tökéletes javaslatokat manapság, mikor a hatalmas problémákkal szemben részletkérdések hínárja, apró érdekek labirintusa akadályozza a megoldást. De ha már nem lehet alkotni a világ legnagyobb gazdasági válságának szomorú éveiben, legalább ne pusztítsuk a meglévő értékeket.

A javak példátlan devalválódása idején az jár jól, aki konzerválni tudja értékeit. A megmaradt magántőke csak abszolút nyereséges üzleteket hajlandó kötni. Elmúltak azok az idők, mikor volt tőke és vállalkozási kedv itthon egy „Magyar Részvénytársaság Dél-afrikai Vállalatokra” cégű társaság alapítására is.

Aki hajlandó lenne bérbevenni az állam vagy a főváros üzemeit, az sokat akar keresni ezen az üzleten. Olcsóbban akar termelni (kevesebbet fordítva szociális, üzembiztonsági, újítási, presztizs kiadásokra) és drágábban árulni, mert kereskedelmi üzemének költségein kívül a bért is és a hasznot is meg kell keresnie. A közönség szempontjából tehát egyetlen közüzem bérbeadása sem hozhatna jót.

Sokkal többen vannak, akik bérbeadni szeretnének valamit.
Mindegy, hogy mit. Nekik maga a tranzakció a fontos. Ez az üzlet, melynél alkotmányos és nem alkotmányos kiadások merülhetnek fel, áldozatkészségekre lehet apellálni, külföldi tőkések „megnyerése” érdekében utazgatás, tárgyalás, expenznóták adódhatnának. Minél több üzlet az állammal, a fővárossal, annál jobb. Ilyenekre még sohasem fizettek rá a közvetítők.

Tehát csak béreljék ki a franciák a MÁV-ot, amerikaiak a telefont, valami lichtensteini vagy monacoi holding az elektromos műveket. Az sem lenne éppen baj, ha – mint régen volt már – a postát el lehetne közvetíteni a Thurn-Taxis családnak, az állami pénzverést pedig ismét Thurzóék kapnák meg.

Hogy aztán mi lenne, azzal vajjon ki törődik?
Ister-féle vízellátás a fővárosban is, viharos közgyűlések megyei városok mintájára a villanykoncesszió körül, sok panaszos levél a „közönség köréből”. Legfeljebb majd lehetne változtatni ezeken az állapotokon is. Újabb tárgyalások kezdődnének, mint hajdan a Trieszti Gázzal, a Gázművek elődjével. Községesíteni lehetne a temetkezési vállalatokat, egyesíteni a közlekedési üzemeket, megváltani a helyi érdekű vasutakat – mennyi nagy feladat, mennyi hatalmas új üzlet!...