Az anyának fel kell áldozni magát. Le kell mondania késői boldogságot igérő szerelméről, vissza kell mennie tizenkét év előtt elhagyott férjéhez, akinek rideg családi levegőjét nem birta ki s aki megtette vele azt a csúfságot, hogy merő gyanuokok miatt törvénytelennek nyilvánította fiát. Meg kell hoznia ezt az áldozatot azért, hogy a közben fölserdült fiú a katonatiszti pályára léphessen s élvezhesse a közben tábornokká lett apa protekcióját. Olyan ez a történet, mint egy háborúelőtti tipikus Tauchnitz-regény. (Ma már a Tauchnitz is megváltozott, nem az az aggszűz-ízlés válogatja már a kiadványait, ami valaha, a legmodernebbek és legmerészebbek is ott vannak kötetei között: Joyee, Lawrence, Woolt, Huxley, stb.)

El lehetne érzékenyülni rajta, ha a Pelikán szerzője nem óvna meg az elérzékenyüléstől azzal, hogy kellő józansággal tárgyalja a dolgot és vigyáz arra, hogy nagyon együtt ne találjunk érezni sem az önfeláldozó anyával, sem a többi szereplőkkel. Úgy tünik fel, mintha a téma nem is lett volna neki fontos, csak mint előzménye és végkifejlesztése egyetlen jelenetnek: amikor a jóakaratú ügyvéd odahozza a fiút az apához és az egymás vérségi kapcsát nem is sejtő két ember között, a már szenilissé öregedett nagyapa közbejöttével megtörténik az anagnorisis.

Ez a jelenet azonban nem tudja megmenteni a darabot, nem tudná még akkor sem, ha sokkal magasabb hőfokra volna fűtve. Mindvégig langyos marad, a színpad és a nézőtér természetesen még inkább. Egy-egy pillanatra némi életet tud hozni, különösen a vége felé Várady Aranka nagy színpadi kultúrája és előkelően szép beszéde, Gál Gyula markáns vonalakkal megrajzolt öregje. Kettejükben még él a Nemzeti Színház régi szép hagyománya, mely többek között kulturális hagyomány is, amely ma már bizony bomlóban van. A fiatal Ungváry László első nagy szerepében tehetségnek mutatkozik s ha már meglévő eszközeit ki tudja csiszolni, képességeit kimélyíteni a szív és elme kultúrájával és művészi becsvággyal, lehet belőle az a fiatal lírai színész, akire a színháznak olyan nagy szüksége van.

*

Soha úgy nem tüntek fel és nem tüntek le nevek a színpadon, mint ma. Valaha éveken, évtizedeken át állandóan ugyanazok az írók szerepeltek a színlapokon, mellettük forgalomba jöttek újak, akik szintén hosszú ideig éltek és dolgoztak. Ma minduntalan új nevekkel találkozunk, amelyeket egyszer hallunk és aztán soha többé. Mintha a mai új színpadi íróknak nem volna pályájuk, csak egy-egy darabjuk. A szorgalmas színházjáró elámulna, ha visszagondolna, hány írónak a nevét felejtette el az utolsó pár év alatt.

Attól tartunk, ezek közé tartozik az az állítólag hollandus Hausen, akinek vígjátékát Lakatos László magyarításában Sas-utca címmel a Belvárosi Színházban láttuk. Nem mintha rosszabb író volna, mint a legtöbb más. Inkább mert nem árul el olyan egyéni, megkülönböztető vonásokat, valami írói jellem-félét, ami azzal bíztatna, hogy a neve valaha márka lesz. Azt tudja és úgy, azt is csinálja és úgy, amit általában tudnak és csinálnak a mai nagyvárosi színpadi mulattatók. Ügyesen variálja a - jól bevált motívumokat és figurákat egyéni hangot, ami csak az övé, nem üt meg.

A Sas-utca egy szerepre van építve: a bölcs öreg nagyanyára, aki nyolcvan évével még mindig okosabb, erélyesebb, a világban magát kiismerő, mint az utána következő két nemzedék akármelyik tagja s aki egy csapásra két komplikációt intéz el humorral, emberismerettel, maliciával és jósággal: a fia és unokája - apa és fiú - közötti üzleti konfliktust és az unoka szívügyét egy doktorkisasszonnyal. Ezt az alakot számtalan apró vonással, a színészi jellemrajznak ritka gazdagságával nagyítja meg és teszi élővé Gombaszögi Ella. Egy-egy mondatával, fejének vagy kezének egy mozdulatával jellemet tár fel, nagyszerűen tudja éreztetni az öreg test nehézkes mozgásában a lélek erejét s azt a prestiget, amely abból sugárzik. A humora eredeti, a lény e mélységéről jövő humor. Soha még úgy meg nem győzött, hogy minden ízében színész, mint most.

A rendező, Kürti Pál derék munkát végzett.