Volt egy kor az irodalomban, a virágzó realizmus, a divatos naturalizmus kora, amely valóban arra törekedett, hogy az élet elé, mögé, vagy nem is tudom már, hogyan: az életbe állva, megragadja és betűbe formálja. Ez az elmélet, eredeti merevségében, régen halott. Mi jutott ránk belőle? Az a néhány mű, amely talán erre a teóriára támaszkodva keletkezett s mégis értéknek bizonyult. Zolából a valóság maradt meg?

Dehogy. Zola maradt meg, az író, a gesztusa, költői erejének az a része, amely kora és korának minden valósága ellenére is felszabadultan, függetlenül alkotni tudott. Érdekes ebből a szempontból is olvasni egy nagyszerű művet, a Karenin Annát. Két részből áll ez a regény. Vronszkij és Anna története az egyik, Levin és Kitié a másik.

Levin küzdelme a földdel, a földbirtok és földművelés különböző problémáival, ma már igazán nem aktuális, főként Oroszországban nem; egy elmúlt világ gazdasági és erkölcsi képe múmiásan hever a Levin vívódásairól szóló fejezetekben. Ma is él, ma is érdekes, ma is valóság. Dosztojevszkij a Raszkolnyikovban, a Félkegyelműben, a Karamazovokban nem másolta az életet; az élet utánozta őt. Vagy talán még mélyebbre nyúlva: együtt alakították az életet.

Nem lehet azt mondani, hogy az író feladata a valóság ábrázolása, bár akadhat író, aki ezt teszi, joga pedig mindenkinek van hozzá. Az író, aki a valóságot "ábrázolja", elhitetheti magával, hogy művében valóban megjelenítette korának életét; de az esztétikus, aki a művel foglalkozik, nem kérheti számon minden írótól azt a valóságot, amit ő maga sem ismer. Mert milyen valóságról beszélünk tulajdonképen? Valóság, - ez elsősorban bölcseleti fogalom.

A gondolkodásnak, az ismeretelméleti kutatásoknak, a metafizikának egyik hatalmas problémája, amelyet évezredek óta feszegetnek. Nem vonom kétségbe, hogy van reális valóság, de meggyőződésem, hogy az igazi realitás egyúttal a transzcendentális valóság is, tehát realitás és irrealitás a léleknek egy síkján találkozik, összeesik s ezen a ponton él ember számára a legmegközelíthetőbb valóság.

Az igazi író minden korban ezen a síkon élt s ma és holnap is ezen a síkon fog alkotni. Nem is lehetséges ez másként. Az írói munka rendkívüli eredménye ennek a kettős-egy valóságnak, amelyben mint héjban egyesül az egyéni, a faji, az emberi emlékezet, vágy, érzés, gondolkodás, a teljes, a látható és láthatatlan élet megismerésének kísérlete, az összes aktuális vonatkozásokkal, amilyenek az író korának társadalmi és politikai körülményei is. Aki csak ezeket az utóbb említett esetlegességeket követeli az írótól, természetes vakságra akarja kárhoztatni.

Nyilván vízi eredetünk sajnálatos következménye az, hogy szemünk szín- és fényérzékenysége meglehetősen korlátolt s fülünkhöz viszonyítva például körülbelül csak egy oktávnyi színt tud felfogni. Az író szeme nem állhat meg a vörösnél és az ibolyánál, akárhány napilap, folyóirat és kritikus követeli is tőle; látni akarja az infravöröst és az ultraibolyát is... s az emberiség azért termeli ki magából a költőt, hogy az egész színképet, a teljes valóságot nézze s ha tudja, lássa az ő számára.

Mikor azonban népek és népcsoportok gyakorlati problémái fojtogatóan megszaporodnak és a megoldatlan ügyek válsággá tengeresednek, a napi élet zörög különböző s többnyire ellentétes értelmű jelszavakkal az irodalom ajtaján. Korunk az elintézetlen kérdések kora. Az egyes ember tájékozatlanul ténfereg az idők nyomásában; helyéből kibillen, útjai bezáródnak, választ, támaszt nem kap, nem talál. Tömegbe verődik.

A tömeg össze-vissza hánykolódik a történelmi erők ostorcsapásai alatt; vezetőt, gondolatot, irányt, érvényesülést hajszol. Hé, író, szállj le a bakról! Mit nézel annyit, mit bámészkodol, nincs most idő a megfigyelésre. Állj már fel asztalodtól, cselekedni kell most. Elég volt a szép szavakból, gondosan esztergályozott mondatokból, kompozíciókra sincs most égetően szükség, intézzük el előbb az ügyeinket, légy a vezérünk, küzdj értünk, vezess, légy közkatona vagy vezér, segíts nekünk kenyeret, földet, jogokat szerezni.

Nincs semmi közössége a társadalommal, vádolják jobbról, balról, középről, alulról, felülről, az írót. Nem törődik a néppel, fenyegetik vidékről. Nem törődik a társadalommal, intik meg a városból. Nem törődik a hazával, vádolják a nacionalisták. Elárulja az emberiséget, bélyegzik meg a nemzetközi együttműködés hitvallói. Tessék kivonulni a tömeghez! Tessék bevonulni az életbe!

Litteratura militans. Az ecclesia militans azonban az egyházért küzd, a harcos irodalom tollas katonáinak pedig nem az egységes irodalomért, az irodalmi szellemért, nemzeti irodalomért, világirodalmi magasságokért, hanem irodalmon kívüli célokért kellene küzdeniök, például, gazdasági előnyökért, vagy szabadságjogokért egyes országokban, esetleg diktatúráért Németországban. Küzdelem, ez önmagában meglehetősen üres szó. Nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy az író csatlakozzék a mindenkori tömegekhez.

A tömeg alaktalan, állandóan módosul, változik s aki például a magyar tömegekbe kívánta volna lelki életét önteni, az 1914-ben háborús és monarchia-párti, 1918-ban károlyista őszirózsás, 1919-ben kommunista, 1920-ban nacionalista, és így tovább, lehetett volna s ezt az átalakulást más változatban minden ország minden írója végigélhette volna, esetleg még jóhiszeműen is, ha ugyan közben valahol, valamelyik politikai vagy erkölcsi szakadékban agyon nem lövik. A tömegek jóhiszeműségét, életjogait kétségbevonni nem lehet, a tömeg szenvedései, nélkülözései mindig tiszteletreméltóak, felelősségre gyakorlatilag csak az egyén, tehát az író vonható. A nagy politikai s gazdasági harcok tövében szakkérdések zsúfolódnak. A föld kérdése súlyos mezőgazdasági, pénzügyi, kereskedelmi probléma.

A választójog bonyolult politikai ügy. A pénz s a vele kapcsolatos számos probléma, a bank, a szövetkezet, a termelés tanult szakembert kíván. Tömeg, küzdelem, üres jelszó, ha az író, aki a kérdésekkel foglalkozni kíván, nem bizonyul erős szakembernek. Nem mentség az a jogos vagy jogtalan kritika, mellyel a gazdasági vagy politikai élet vezéreit és közkatonáit tudás és rátermettség szempontjából illethetik; a hiányok, melyek szakemberekben találhatók, nem képesítenek komoly embert elégtelen fegyverek viselésére.

Úgy tudom, Paul Claudel, a nagykövet, megfelelt azoknak a követelményeknek, amelyeket a francia külügyi hivatal támasztott vele szemben, de Claudel nagyköveti működésének sehol sem találom nyomát az irodalmi műveiben. Nem feltűnő-e, hogy a nagy tömegmozgalmak megindulásától, 1914-től napjainkig sehol sem akadt kiváló mű, mely ezeket a mozgalmakat elősegítette, dicsőítette? A háború termelt maradandó alkotásokat, de ezek mind a válság, a szenvedés, a felháborodás, ha tetszik még ez a szó: a destrukció művei.

A háborúval megalázott, a háborúban pusztuló embernek van irodalmi emlékműve, a modern háborús hősiséget magasztaló irodalmi monumentum hiányzik és sterilek irodalmi, művészeti szempontból a diktatúrák is úgy Olasz-, mint Németországban. Nem merül-e fel az elfogulatlan szemlélő előtt az a jogos gyanú, hogy az európai, sőt a világszellem, a világ tegnapi és mai elitje egyre mélyebben elhúzódik e világ ügyeitől, az összes tömegektől és szakkérdésektől? A világ mai lelke és e világ élete közt szakadék tátong, melyet jelszavakkal nem lehet áthidalni.

A megoldás mégsem lehet negatív, különösen nem magyar író számára. A magyar nép, bár a föld békeszerető népe, megtelepedése óta állandó harcra kényszerült, mert sorsa a szláv és germán, mohó tengereknek egy kis szigetére vetette. Nagy és kis népek állandóan fenyegető imperializmusában védjük fennmaradhatásunkat s nincs az a kereskedő, gazda, politikus, akinek mélyebben fontos volna népünk sorsa az írónál.

A magyarság évszázados harcainak vére piros reflexet vet a magyar irodalom lapjaira. Ezektől a lapoktól elszakadni annál kevésbé lehet, mert a harcok napjainkban tragikus erővel megujultak. A sors közössége, az általános végzet összeköti a népet az íróval. Nem következhetik azonban ebből a sorsközösségből az a jelszó, hogy eridj, író, politizálni, agitálni, küzdeni ezért, azért, bár akadhat olyan író is, aki például a búzaértékesítésről is tehetséges, élvezetes könyvet tud írni.

Az a parancs sem következhetik ebből a lenni vagy nem lenni-helyzetből, hogy rohanjon ki az író a tömegekhez és szolgálja napi érdekeiket, jelszavaikat. Miként esztétikai téren nem kötelessége a titokzatos valóságnak "élethű" ábrázolása, közéleti és szellemi téren nem harcolhat kötelezően a napi politika realitásaiért. Az órás órát, a szabó ruhát készít s annál magyarabb és annál emberibb órás és szabó, minél jobb az órája és ruhája.

Az író azért író, mert ír s népét annál tisztességesebben szolgálja, minél érdemesebb műveket teremt. Minden jó irodalmi alkotás mélyében, ha kimondatlanul is, örök érzések és ítéletek szunnyadnak; a nép szeretete, az ember tisztelete, az igazságtalanságok gyűlölete, az építő munka dicsőítése. A mi életünkben láthattuk, ha a történelemből nem tudnók, hogy a tömegek gyakran nem ismerik fel saját érdekeiket, néha pedig olyan utakra sodródunk, amelyeken vétenek érdekeik ellen, sőt megsemmisítik a létfeltételeiket.

A legarisztokratikusabb hajlandóságú író is ma mélyen népies; az író lelke, még a legelvontabbé is, legalább egy tengerszem mélyének háborgásában találkozik a néptengerek viharaival. De ha van közéleti feladata az írónak, akkor az nem az, hogy fújja a vihart, hanem védje a népét a viharban és a vihartól. A jelszavak ma az irodalomnál többet és mást is kívánnak az írótól. Adjon, ha tud. De nem kuruzslást, hanem orvosságot. Nem olyan lelkesítő szavakat, melyek esetleg a romlást gyorsítják, hanem ha kell, kritikát is, melyek a hibákat ostorozzák.

Nem igaz, hogy csak a vezetők hibáznak; a történelmi, a metafizikai felelősségben a tömegek is osztoznak, különösen ma, amikor azt látjuk, hogy oly gyakran és oly döbbenetes gyorsasággal döntenek magukról maguk ellen. Semmi sem könnyebb, mint igent mondani a szédületek pillanataiban; de tudjon nem-et is kiáltani az író, ha enged a jelszavaknak, amelyek tollát és személyét kirángatják a műhelyéből. Tudja fékezni. Tudjon ellentmondani. Tudjon vezérszerűvé válni, a lelkiismeret, a szellem vezérfiává, aki olyan kötelességeket vállal, amelyek nem járnak jogokkal és előnyökkel.

Irodalomra, művészetre rossz idők járnak. A történelmi válságok vihara túlzúgja a költők hangjait. Lehetséges, hogy e kor alkotói nem elég kiválóak és nem tudnak versenyt futni az idővel; az is lehetséges, hogy a viharban menekülésre, nem pedig dalra, képre, könyvre gondol az ember. Az élet elsőrendű szükségleteinek hiánya felfalja a szépségeket. De talán csak nem politikai lóval akarjuk átugrani az irodalmi érvényesülés akadályait?

S a pénzt és babért, melyet nem terem ma bőségben az irodalom fája, talán városi és vidéki tömegek feltétlen szolgálatával akarjuk megszerezni? Gondolni sem szabad igazi írónál ilyen könnyelmű tévedésekre, amelyek új fejezetet nyitnának a szellem árulásának korszerű és egyre vastagodó könyvében. Le kell mondani, ha muszáj! Ha szűkül a helyünk, össze kell húzódnunk. Nem kínálhatjuk portékáinkat filmesek, ügyes szerzők, nagydobos reklámmesterek vásári módján. Irodalmi kardunkat nem toldhatjuk meg egy politikai vagy gazdasági lépéssel. Ez az a kor, amelyben ki kell tartani a szükségben, az ostromlott várban.

Amikor ragaszkodni kell ősi formáinkhoz, ahhoz a szigorú szokásunkhoz, hogy írunk, amit tudunk, s az ítéletet, a tetszést és elutasítást a nézőre, az olvasóra, a kritikára, a tömegre bízzuk. Hódolhat vagy gáncsolhat a tömeg, hallgathat ránk, vagy elrohanhat mellettünk, de nem szaladhatunk utána bájaink mutogatásával vagy napi céljainak sürgős szolgálatával. A sötétedő tengeren még pislákol a szellem világító tornya.

Itt maradni, itt, a toronyban! És éleszteni a lángot, a szellem, a tisztesség, a hűség, az irodalmi élet fényét. Nincs keresni valónk sem Schneider-Creuzot gyárában, sem a bankokban, sem a választójog és a földreform útvesztőiben. Ne vágyódjunk sem a konzervativizmus fellegváraiba, sem a forradalmak boszorkánykonyháiba. Irodalmi forradalom, mely a szó forradalma volna, nem képzelhető el. Van egy forradalom, melyért minden ősünk küzdött és minden utódunk küzdeni fog; ez a lélek forradalma.

Ott a helyünk; ott a népünk igazi szolgálata, ott a vajudó emberiség jövője. És mi minél makacsabbul, minél önfeláldozóbban, ha kell, a némaságig, az éhenhalásig, az elpusztulásig ragaszkodunk a világító tornyunkhoz, határon innen, határon túl, népeken belül és népeken kívül, annál bizonyosabb, hogy holnap vagy holnapután, elmult és eljövendő jelszavak teremtő szünetében, visszatérnek hozzánk egyének és tömegek, érdeklődéssel, bizalommal, szeretettel, hittel, hálával, melegségért, megujulásért, igazságért, életért.

Földi Mihály