A mai sivár időkben még a közmondások is megváltoznak.
Valamikor ugy szólt a közmondás, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon, ma már ugy mondják, hogy mindenütt rossz, de a legkevésbé rossz – otthon. Azokat, az itthoni elégedetleneket, akik egyre csak azt hajtogatják, hogy sehol a világon nem olyan rossz, mint itt nálunk, szeretnénk egyszer elvinni a budapesti kivándorlókat és visszavándorlókat védő irodába és szeretnők megmutatni nekik a külföldről érkezett leveleket, amelyek mind azt igazolják, hogy mennyire nem rózsásak a viszonyok másutt sem, sőt hogy itthon még mindig jobb dolgunk van, mintha vándorbotot vennénk a kezünkbe és kivándorolnánk akár Európába egyik-másik államába, akár Észak-vagy Délamerikába.

Külföldre szakadt magyarjaink panaszaikkal és ügyes-bajos dolgaikkal a védőirodához fordulnak vagy közvetlenül, vagy pedig a magyar konzulátus utján. És az a posta, amibe alkalmunk volt betekintést nyerni, több, mint szomorú. Egy-egy jajkiáltás minden egyes levél.

A kivándorlók között két kategóriát kell felállítani: a régebben kivándoroltakat s azokat, akik a legutolsó két-három esztendő alatt kerültek ki a külföldre. A régi kivándoroltak között természetesen számosan vannak olyanok, akik keserves munkával és nagy-nagy szorgalommal vagyont szereztek. Ezek természetesen ma is jól bírják magukat, s ha a honvágy hazahozza őket, mint pénzes amerikások érkeznek meg, akik attól teszik függővé, hogy itthon maradnak-e vagy sem, vajjon találnak-e nálunk megfelelő elhelyezkedést, vagy inkább vállalkozási lehetőséget.

Magától értetődik, hogy nyitott kérdés, vajjon ezek az emberek, akik még a régi jobb világban kerültek ki a külföldre, ugyanannyi szorgalommal és ugyanannyi munkával mint odakünn, itthon nem értek volna-e el ugyanilyen eredményt? Talán ige, de a legtöbb esetben nem, mert a magyarnak, akár városi, akár falusi ember, régi rossz tulajdonsága, hogy itthon kevésbbé veszi komolyan az életet, mint odakünn az idegenben.