A szériatermelés itt házsorok építését jelentette és átvitte a kérdést a telkek beépítési módjának vizsgálatához. A települések építészeti elrendezése viszont a közterületek, középületek és munkahelyek elhelyezésének kérdéseivel, a városrendezéshez vezetett. Mennyivel más ez, mint a barokkstílus újra felfedezése, mint a jámbor népi motívumgyüjtés, vagy Vignola modulusainak felhordása a homlokzatra. Minden pontján az élet legégetőbb kérdéseivel érintkezik és ha valamit is belőle megvalósítani akarunk, máris ránk mondhatják, hogy politizálunk.

Valószínű, hogy a bolsevizmus vádja az előző problémával való foglalkozás kapcsán keletkezett. A kisemberek lakáskérdése és az összlakosság érdekeit kereső városrendezés kétségkívül a modern építészek humánus és szociális tendenciájáról tanuskodik. Az uj építés kezdetének időpontja összeesik a világháború végével, amikor a konzervatív politikájú országokban is a szociális tendencia állott az előtérben.

A háború alatt elmaradt építkezések miatt előállott lakáshiány és a kereseti lehetőségek leromlásából keletkezett lakásnyomor adatainak feltárása, agitatív erejű tényeket állít az érdekeltek szeme elé. Csak a csoportosításon mulik, hogy a fennálló társadalmi rend elleni, vagy az építkezések megindítása érdekében folyó propagandáról legyen szó.

Az elfogulatlan szemlélő nem kételkedhetett egy pillanatig sem, hogy a modern építészek működése elsősorban az új építés érdekeit szolgálta. Még szociális tendencia nélkül is kellett, hogy érdekeljen ez a probléma minden vérbeli építészt nagy méreténél és újszerűségénél fogva. A CIRPAC-kiállítások bevezető felirata világosan leszögezte a régi és az új építész közötti külömbséget, az egyik felelősséget csak a tőkeadóval szemben érzett, a másik bár még szintén rentabilitásra épít, mégis tekintettel van az emberre, a fogyasztóra, a lakóra is.

Ennek a bátor szinvallásnak az utolsó évtized építészete, mind az építtető, mind a lakó szempontjából sokat köszönhet. A háború után épúgy, mint a 90-es évek népesség-szaporodása alkalmával, a legrosszabb lakás is elkelt. Az új konjunktúra közületi, városi és banképítkezések nem is voltak jobbak az akkoriaknál.

Ma azonban már nem lehet sötét, szellőzetlen udvari lakásokat és komfortnélküli alaprajzi szörnyetegeket építeni nagy hozam reményében sem. A kisember érdeke tehát elismertetett, a köztudatba, sőt az építési szabályzattervezetbe is bekerült. (Az új házadómentességi rendelet pl. kiköti, hogy a teleknek csak 40 százalékát szabad beépíteni, az eddigi 80-90 százalék helyett.) Ezt azonban nem pártpolitika csinálta, hanem a politikától független tények ereje, az új építés propagandájától áthatott korszellem.

A politikamentességre bizonyiték, hogy az új építés úttörői sohasem voltak egy politikai pártnak sem a tagjai. Független emberek maradtak épúgy Olaszországban, mint a Szovjetunióban. Sőt előállott az a furcsa helyzet, hogy míg Mussolini erősen a hónuk alá nyult, Kagánovicsék a szovjetpalota tervpályázatából kifolyólag, a CIRPAC két delegátusát megfosztották tanári állásuktól.

(Külön fejezetet érdemelne az az utóbbi jelenség és vele annak a tévhitnek elosztása, hogy az új építés Oroszországban véglegesen zsákutcába került, mert ezzel ellentmond, nemcsak számos igazán korszerű ipari és lakásépítkezés, hanem sok, a városrendezés terén elért valósággal korszakalkotó eredmény.) A nagyközönség helyes tájékozódását másrészről a konkurrencia cseppenkint beadott ellenpropagandája zavarja meg.

Tudjuk, hogy milyen eszközökkel dolgozik a fűrész hátunk mögött, utunkban álló, vagy lemaradt kollégáink részéről, akik éppen elegen vannak arra, hogy a köztudatot befolyásolják. Két csoportba oszlanak ellenségeink, egyesek, akik barátainknak látszanak, azt mondják, szép és jó amit csináltok, de mi már ugyanezen a nézeten voltunk a háború előtt, sőt ma is többet tudunk, mint ti. A többség viszont szép halkan azt mondja rólunk: bolsik, zsidók meg nemzetköziek vagyunk. A fentiek után azt hiszem komoly folyóirat hasábjain még csak az internacionális szó tárgyalása marad hátra.

Nemzeti vagy nemzetközi építészet, időközönkint visszatérő, soha véglegesen el nem intézhető kérdés. Minden építészeti mozgalom idejében szóbakerül, nagy port vert fel a szecesszió idejében, a háború utáni években és most a mi esetünkben is.

Egy komoly szándékú építészeti lap, a "Tér és formať ezévi CIRPAC számával kapcsolatban idegen jellegű építészet formanyelvének utánzásával vádolt meg bennünket és szembekerült a rajtunk kívül álló szerkesztő objektív megjegyzésével: "hogy ezek a magyar építészek nem utánoznak, hanem önálló, reánk nézve jellemző utakra tértek". Megmondom előre, miért lehetetlen a végleges véleményalkotás ebben a kérdésben. Mert építészeti gondolataink megvalósításának kezdetén vagyunk, alkotó munkánk ifjúságában, bírálatot mondani pedig csak befejezett periódus végén, halott építészekről lehet.

Egyet azonban bátran leszögezhetünk: a mi munkáink legalább annyira külömböznek a külföldi csoportok munkáitól, mint azok egymástól. Hogyne különböznének, hiszen mások a feladataink, külföldön közületi építkezések voltak, lakótelepek, középületek stb., nálunk magánépítkezések, lakóházak és villák. Építőiparunk is más, mint a nyugati országokban, vasvázzal pl. alig építhetünk, viszont asztalosiparunk felülmulja a külföldit.

De más a vérmérsekletünk, arányérzékünk, színszeretetünk is, amely a földrajzi helyzettől és a néplélekkel átitatva csak "reánk nézve jellemző" megnyilvánulásokra vezetett. Abban a véleményben még ellenfeleink közül is sokan megegyeznek velünk, hogy ezeket a "nemzeti sajátságokat" nem lehet erőszakosan kitermelni. Ezek a pszihikai és művészi szempontból jellegzetes, de építészetileg csak árnyalati külömbségek vagy maguktól jönnek, vagy sehogysem.

Az új építészetet az új építőtechnika és építéstudomány támasztja alá. Az alaprajzi elrendezések tudományos jellegű vizsgálata, a lakás és más épületfunkciók ismeretei, az egészségvédő és gyakorlati elvek minden nemzetiségtől függetlenek. Nemzetközi az építőtechnika is, a sztatika a tudománya, az akusztika, a szigetelések rendszere, az anyaggal való korszerű gazdálkodás, szóval minden új dolog, ami az építészetet a mai képére változtatta.

Minél jobban teszünk eleget ennek a számtalan új szempontnak, annál jobban fognak hasonlítani épületeink azokhoz a példaadó külföldi alkotásokhoz, amelyeknél az új elvek először érvényesültek maradéktalanul. A nemzetközi jelleg tehát bátorítólag hat ránk, mert az eddigi helyi korlátaink fölött általános nívót jelent. Bizonyiték erre az uj magyar építészet számos sikere külföldön, ami pl. igen sok publikációban jutott kifejezésre.

Ha valaki a nemzeti jelleget a provinciális elfajzással téveszti össze, ha az új építést nemzetközi szinvonaláról szempontjai leglényegesebbjeinek elhagyásával akarja lesüllyeszteni, vegye szeme elé a német reneszánsz esetét. A klasszikusok örök alkotásain nevelődött szemnek mennyire visszatetsző, ha látja hová torzult a karcsú korinthusi oszlop, a német reneszánsz oromzatainak otromba bábuin.

Ez nem reneszánsz többé, hanem egészségtelen kereszteződés. A régibe oltott álmodernség számtalan hasonló példáját látjuk nálunk is az utóbbi évek építkezéseiben. Házakat, amelyek csak külsőségekben újak, beosztásuk, berendezésük régi. Amelyeknél az új praktikussági, szerkezeti és gazdaságossági elvek csak csökevényekben érvényesülnek, de a külső megjelenés attributumai a lapos-tető, a símaság, a vízszintes tagozás, a legrikítóbb eszközökkel, színekkel és párkányokkal van kihangsúlyozva.

Nagy a gyanúm, hogy ezeknek a divatos modernisztikus házaknak az építészei büszkélkednének azzal a tudattal, hogy ők nem Gropius és Le Corbusier követői, hanem az új magyar stílus megteremtői. Megnyugtathatjuk őket, ilyesmi van bőségben külföldön is. A nívótlanság épúgy nemzetközi, mint a nívó.

Mi ezekből a tanulság a laikus számára: Ne ítélje bolsevistáknak azokat, akik tiszta humanitásból és igazi szaktudásból szociális jellegű új építkezéseket akarnak minden ember számára osztálykülönbség nélkül. És ne tartsa nemzetietlennek azt az építészetet, amely általános kívánalmaknak eleget téve, nemzetközi színvonalat jelent.