Milliószor volt átlyukgatva e végtelen hosszú bölcső oldala. Millió lárvának lakása! A tiszavirág lárvája vágta bele e lyukakat fűrészes állkapcsával, homloka tüskéjével és lapátos lábaival, hogy kényelmesen járhasson benne (1-3. kép). Egész életén át benne gubbaszt, nem hagyja el. Legfeljebb akkor, ha a szomjúság készteti erre, ha apad a Tisza s egy vízcsepp sem jut iszaplakójának.

Akkor aztán ismét lejjebb, mélyebbre ás. Befurakodik az iszapba s addig dolgozik, míg felbuggyan az első vízcsepp. Aztán táplálék után néz és teletölti bendőjét a legsilányabb táplálékkal, melyet a természet élőlénynek nyujthat: iszappal. Igen, a kérészlárvák bélcsatornájában ezt a sárgás, agyagos földet mindig megtalálták. Emberi szem sohasem látná meg benne a táplálékot, a Diatomaceákat s apró korhadó növényi részeket.

Ha pedig kiszárad a folyó partja, akkor a lárva is útrakel, lejjebb vonul a folyó medrébe, de mindig oda, ahol puha talajra talál. A kavicsot félve kerüli. S így üresen, gazdátlanul marad régi tanyája. A folyó fenekén pedig mindig akad táplálék, igaz hogy kevés s azért is a lárva észrevétlenül lassan növekszik. Ha mégis kihízza ruháját, akkor leveti, megvedlik.

Húszszor ismétli meg ezt a lárva 3 év alatt, de lehet, hogy még többször. Nem tudjuk, hogy hányadik vedlésnél tart, amikor külsejében is nagyot változik. A harmadik nyár elején apró szárnyhüvelyei megnőnek.  A felső nagyobb lesz, mint az alsó. Eleinte szorosan simulunk rá testére s repülésre nem alkalmasak. Hiszen a lárva ekkor még vízben él és kopoltyúfonalakkal lélekzik. Ettől kezdve lábai megnyúlnak és elérik végleges alakjukat.

Amikor most megvedlik, „leveti nadrágját”, nagynehezen kivánszorog a vízből, felmászik valami növényre, vagy elhagyatott halászbárkára és ott várja további sorsát. Már majdnem olyan, mint kifejlődött korában, de még egy vedlésre van szüksége. Ha ezen átesik, akkor felszabadulnak szárnyai, ha nem, akkor ő maga is menthetetlenül elpusztul.

Az utolsó két vedlés számára legalább oly kínlódás, mint az emlősállatnak a szülés. Növekvő testén a bőr kegyetlenül megfeszül és nem akar megrepedni. Amellett teljesen tehetetlen. Mozogni nem tud, lábai merevek, csak elülső lábaival kapaszkodik meg egy fűszálon. A lárva ilyenkor irtózatos erőfeszítéssel iparkodik szabadulni ruhájától.

Mialatt potrohszelvényeit hátulról előrefelé tologatja egymásba a ezzel préseli bele testébe a levegőt, egyre jobban tologatja le magáról megrepedt bőrét. Először melléről, majd szárnyáról s utoljára farksörtéiről. Most már szárnyra kelhet. Olyan mint a pehely a benne felgyülemlett sok levegőtől s nagyot pattan, szinte kipukkad, ha mellkasát megszorítjuk.

De fejlődését még most sem fejezte be. Hamvaskéken szivárványos szárnyai hamarosan kisimulnak, farksörtéi még tovább nőnek. Még egy utolsó vedlés, a szárnyak is levetik régi bőrüket előttünk a hím tiszavirág karcsú, citromsárga, hátán feketéncsíkos alakja.

Feltűnő nagy. Nem hinné senki, hogy az aránylag kis lárva kiterjeszkedett szárnyakkal 7 cm átmérőjű kérésszé növekedett. Hosszú farksörtéivel barázdákat szánt a vízen, mintha utánozná legrégibb őseit, melyek egész életükön át kopoltyúkat viseltek és időnkint mindig visszatértek a vízbe.