Igen érdekes, de csak mintegy 30 éve fölfedezett jelentés, hogy az ember nézéskor nem egyformán használja a szemeit, akkor sem, ha azok egyformán jók, sőt igen gyakran éppen a rosszabbikat használja fontosabb szerepben.

Először Humphry G. M említi 1861-ben, de korszerű kutatása Wray, valamint Rosenbach vizsgálataival kezdődik (1903). A jelenség lényege az, hogy két szemmel nézéskor a két szem szerepe különböző. Ha valamely tárgyat két szemmel lézünk, voltaképen minden más tárgynak, mely közelebb vagy távolabb áll, kettőzötten kellene mutatkoznia.

Ez azonban nincsen így, mert egyik szemünkkel nyert fölösleges képeket egyszerűen nem vesszük tudomásul és velük szemben élettani lelki vakságban szenvedünk. Amelyik szemnek a rögzített ponton kívüli térről nyert képei tudatba jutnak, az a vezető szem.

Érdekes vizsgáló eljárások egész sora áll rendelkezésünkre a vezető szem megállapítására. Pl. ha egy papírtölcséren (csonkakúpon) keresztül nézünk egyszerre két szemmel valamely tárgyra, voltaképen mindig csak egyik szemmel nézünk, amit objektíve elárul a tölcsér tartása, szubjektíve a váltogatott szemzárás próbája. (Parso-féle „manuskop”.)

A tárgyat nem egyforma konvergentiával rögzítik szemeink, hanem csak az egyik, a vezető szem, néz reá a legtermészetesebb tartással, míg a másik csak megfelelő fordulattal csatlakozik a nézéshez.

Az emberek háromnegyede jobbszemes, kb. egynegyede balszemes, de talán úgy 2 % mindkét szemét egyformán tudja használni. Innen van, hogy a legtöbb ember, ha félszemmel akar nézni, a bal szemét csukja le; teleszkópba, mikroszkópba a jobb szemével néz, stb. Minden amellett szól, hogy a szemoldalasság a kézoldalassággal szorosan kapcsolt s valóban a legtöbb balkezes ember a bal szemét használja.

A szemhasználat, úgy látszik, szoros kapcsolatban van a mimikával s arcfelek különböző használatával is, ami az arc nyugalmi helyzetében is visszatükröződik az egész arckifejezésben.