Kétségtelen, hogy a hazai filmgyártás túljutott az indulás bizonytalanságán. Ma már ott tart, hogy elbírja a kritikát, sőt az is megtörténik, hogy dacol a kritikával, amely esetenként, úgylehet érdemén felül csördít a magyar film nyakatövébe. Ezzel szemben az is igaz, hogy nincs a magyar filmnek kijegecesedett, határozott iránya, hogy úgy mondjam "egyénisége". Nincs meg a jellege, mint minden filmet gyártó náció filmtermékeinek.

Mintha erre nem is törekednének sem a producerek, sem a közönséget kiszolgálni hivatott mozisok. Hiányzik a magyar filmből - a magyarság. Nem a már oly sokszor nyujtott magyarkodás - sajnos, ez máig is megvan -, hanem az az élesen balzsamos levegő, ami átrezgi az egész magyar életet. Hiányzik a lelkiség, amelyről könyvtárakat betöltő irodalmat teremtett a magyar géniusz. Hiányzik a mindig bánattal kacérkodó magyar jókedv - s a ma tülekedésbe oltott, küszködő magyarja.

És mi hiányzik még?... Sok egyéb, amelyekről talán bővebben kellene beszélgetni, - de amiről feltétlenül kell, az a művészet.

A tőke profitálni kíván, az alkotó meg élni. De tehet ról az elhibázott közönségnevelés, a magyar érzés öntudatának széles rétegekből való teljes hiánya, a tömeg diktatórikus parancsa, amellyel ilyen magyar filmet akar. Tehet róla a magyar társadalmat is bontogató nemzetközi ízlés, ami az irodalomtól inkább szórakozást, mint tartalmat, a művészetektől inkább tetszetősséget, mint szépséget kíván.

A magyar film szolgai módon utánoz. Utánozza témában, zenében, sőt még kivitelezésben is a nyugatról felénk hömpölygő, legnagyobb részben belső érték nélküli filmproduktumokat. Ez pedig, ha bármilyen jól lesz is, csak utánzás marad.

Nem mehetünk el a tények mellett, hogy ne törődjünk azokkal, amikor a magyar film fejlődéséről beszélünk. Mert, - mint fentebb írtam - ma még nem tehetünk arról, mi alkotók, így van, de holnap már felelősek leszünk érte, hogy így is maradt. Nekünk a magyar filmgyártáson túl - magyar filmművészetet is kell teremtenünk.

Nekünk robusztus erővel kell megjelennünk a magyar filmmel a világ előtt, amely mégis csak az értékes és nem a vásári előtt hajt tisztelgő lobogót. Az én hitvallásom, hogy a magyar filmért tűrni, szenvedni, várni kell, de folyton előbbre lépni és soha meg nem alkudni. Mert a magyar filmnek nemcsak lenni, hanem reprezentálni kell.