Mint "testi veszedelem" és mint a "nyugati eszmék megcsufolása" egyre jobban nyugtalanítja a francia gondolkodást és egyre szenvedélyesebb kifakadásokra ingerli. A mostaniakhoz hasonló németellenes kirohanásokat még a háború irodalmában sem találunk; a húsz év előtti németellenes irodalom gyakran különbséget tett az "ördögi vezetők" és az "elvakított tömegek" között. A mai franciák szemében maga a német nép ördögi.

André Suaréz hosszú tanulmánya: Vues sur l'Europe, (Nouvelle Revue Francaise nov. 15., dec. 1.) az invektiváknak olyan tömegét zudítja Németországra, amely még ennél a szenvedélyes írónál is szokatlan. Németországot a szeretetnek, a részvétnek, a lelki életnek a szele sem legyintette meg, barbár nemzet, amely a nyers erőre esküszik és a legotrombább, legalantasabb báványt: a fajt imádja.

Senki Párisban vagy Londonban nem merné hirdetni ezt: "Kövesd el más ellen azt, amit nem szeretnél, ha ellened elkövetnének." Nem kell nekik az egyetemes Isten; külön német öregistent imádnak. Megvetik a nemzetközi jogot és szakadatlanul ez a szó van a szájukban: mi németek. Hitler Mein Kampfja a németek Koránja.

Ugy látszik, a délköröknek szerepe van a népek titkos rokonszenvében; Olaszország egy s ugyanazon délkör alatt fekszik, mint Németország és sok mindent átvett a német gondolkodásból. A franciáknak és angoloknak nincs szavuk népi különállásuk megjelölésére; nálunk ismeretlen a "gallizmus" vagy a "francité", az olaszok német mintára ismerik az "italianit" ŕ"-t, amely minden szertelenségük és minden oktalanságuk örök mentsége.

Az utóbbi gondolat nagyon népszerű; egy másik folyóirat ugyanaznap megjelent számában is megtaláljuk. Louis Reynaud, lyoni egyetemi tanár néhány év előtt sokat vitatott könyvet írt a romantikáról. Könyvében azt a nem egészen eredeti, már Maurrasban és Lasserre-ben is megtalálható tételt bizonyitotta, hogy a romantika, - amelynek politikai megnyilatkozása a liberalizmus - mindenestül idegen import a francia szellemben. Franciaország a tizennyolcadik század második felében elvesztette szellemi függetlenségét.

Reynaud ilyenformán egészen más okokból ellensége a német szellemnek, mint Suaréz, de ebben a pillanatban szövetségesek. L'Hitlerisme et nous című cikkében (Revue Bleue dec. 1) tiltakozik az ellen a felfogás ellen, hogy Hitler Mussolini másolata; ha a két nemzet közül egyik hatott a másikra, akkor csak Németország hathatott Itáliára.

A háború előtti Itália a német szellem gyarmata volt; az olasz egyetemeken részben német tanárok tanítottak, a nápolyi egyetemen a hegelizmus uralkodott. Az Italianit"ŕ pontos megfelelője a Deutschtumnak. Az egységes Itália, a némethez hasonló fiatal nemzet, átvette a németektől a faji miszticizmust.

Már évtizedekkel Mussolini előtt terjesztettek Olaszországban a pángermánizmusra emlékeztető térképet. A Dante Aligheri-társaság ugyanazt a szerepet töltötte be, mint az Alldeutscher Verband. Mindez német könyvekből került át a fascizmusba. Ami pedig azt a német nacionalizmust illeti, amely a hitlerizmusban jutott kifejezésre, gyökerei a tizennyolcadik századba nyúlnak vissza.

E század második felében keletkezett a Sturm und Drang-mozgalom, mint a francia eredetű racionalizmus és kozmopolitizmus ellenhatása. A Sturm und Drang a hitlerizmus bölcsője. Ez a mozgalom a német természet jogait követelte a szellemileg egységes Európában, megint "protestált", mint a reformáció idején.

Elszigetelte magát az erkölcsi, irodalmi és művészi eredetiség tudatában, amelyet félreismertnek vélt. Herder mindazt hangsúlyozta, ami egy nép szellemében sajátos, ami a többi néptől elválasztja. A forradalom és császárság háborúi kedveztek a nemzeti érzés fellángolásának, de a német nemzeti érzés ihletője a faji és nyelvi miszticizmus, amit a többi európai patriotizmus nem ismer. E miszticizmus a németségnek közvetlen kapcsolatot tulajdonít a világegyetemmel, ami nincs meg más nemzetben. Igy fejlődik Hegelen át, aki szerint az állam mindent követelhet a polgártól, a német gondolat a hitlerizmus felé.

Nem foglalkozunk részletesen Robert Redslob strassburgi egyetemi tanár cikkével (M. Hitler et la psychologie allemande, Mercure de France, nov. 1.), amely szerint a német nép alapvető sajátsága a kisebbségi érzés és Hitler titkos álma, hogy a visszaállított római szent birodalom császára legyen. Ez utóbbi felfogást különben már Henry Bérenger is hirdette egynéhány hónap előtt sokat vitatott cikkében. L. A. Fouret (Pédagogie Hitlerienne, Revue des deux Mondes, nov. 15.) az új Németország közoktatásáról számol be, amely irtóhadjáratot indított az individualizmus ellen és a történettudomány feladatát a faji gondolat dicsőitésében jelölte meg. Feltünő, hogy míg nem is oly régen alig néhány szakember kísérte figyelemmel a német viszonyokat, ma tucatjával vannak olyan írók és publicisták, akik behatóan ismerik Németországot.

Robert d'Harcourt egyike a legkíválóbbaknak. Most megjelent tanulmánya: L'Insurrection du Spirituel (Revue des deux Mondes, dec. 1.) az egyetlen a Németországgal foglalkozó cikkek áradatában, amely különbséget tesz hitlerizmus és német nép között. Rengeteg adattal mutatja be a német katholikus és protestáns egyház harcát a Totalitaetsgedanke ellen, amely egyetlen német egyházban akarja összeforrasztani az északi keresztényeket, akik azonban az új egyház dogmái szerint inkább északiak, mint keresztények. Az említettek közül ez az egyetlen cikk, amely csak a hitlerizmus ellensége, nem a német népé.