Mélyen tisztelt Főszerkesztő úr!
A Reggel-ben érdekes közlemény jelent meg a külföldi amortizációs kölcsönök küszöbön álló rendezéséről, többek között arról is beszámolván, hogy a záloglevéllel való visszafizetés lehetőségét a pénzügyi kormányzat konjunkturális nyereségnek tekinti s valamely formában meg fogja azt adóztatni.

E „konjunkturális nyereségre” szeretnék ezúttal egy általánosan jellemző példával rámutatni: Kis János 40 holdas gazda, 5 évvel ezelőtt 10 hold földet vásárolt. A vételár 15 ezer pengőt, szerződési, telekkönyvi, illetékköltségekkel együtt 16 ezret tett ki. A pénzt külföldi jelzálogos kölcsön útján szerezte meg, ami árfolyamkülönbség, azonnal fizetendő első annuitás és egyéb költségek folytán névértékben 20 ezer pengőre emelkedett. Ennyi lett a tartozása.

Ez az összeg sok volt akkor is az aránylag kis birtokra, de 30 pengős búzaár lévén, Kis János számíthatott arra, hogy 6-7 holdnak terméséből könnyen fizeti majd az annuitást s a régi állapottal szemben 3-4 holdnyi terméstöbblet még marad is. Nem spekulált tehát a hitelező bőrére, viszont könnyelmű sem volt, rendes, békebeli programot csinált.

De azután jöttek a válságos évek.
Az „adó-bolettán” kívül lassanként már csak 6-7 pengőt adtak a búzáért. Az egész termés elment az annuitásra. Még jó volt, hogy futotta! Mert bizony sokan voltak már olyanok, kiknek egész terméséből sem telt ki a kamat. Sok más szerencsétlen Kis János, aki pedig nem is földet, csak traktort vett, közben már csak zárgondnoka vagy bérlője lett saját birtokának.

A mi Kis Jánosunk azonban szerencsés kivétel volt, aki rendben eleget tett kötelezettségének. Ha a tehenekből, az ökrökből is el-el kellett adogatni, akkor is eleget tett. Pedig ő is nagyon el lehetett már keseredve magában, mert többször még a földjét is áruba bocsátotta; vevő azonban nem akadt. Végül is, sok baj, gond és álmatlan éjszaka után elérkezett az Úr 1934. esztendeje, aszállyal, rossz terméskilátással, de mégis azzal a vigasztaló körülménnyel, hogy küszöbön áll a külföldi adósságok rendezése.

Talán majd záloglevéllel is lehet fizetni, ami bizony könnyebbséget jelentene a sok bajban. Most tehát Kis János számot vethet a helyzettel: 20 holdért, ha akad vevő, kap 10-12 ezer pengőt, ebből megveheti a kötvényeket. Azután még elad 5 holdat, vesz rajta tehenet, ökröt, hiszen már alig van számos-jószág a gazdaságában, kijavíttatja az öt év alatt, sajnos, nagyon is tönkrement házat, istállót s ha gunyára, lábbelire nem is telik egyelőre, majd csak el lesz ő is, a családja is valahogy még egy kis ideig. Fő, hogy nem lesz többé adósság, ha az eredeti 40 hold helyett csak 25 hold marad is a birtok!

Ez a Kis János helyzete.
Nincs benne semmi olyan, amit ne ismerne mindenki. Ez a magyar gazda utolsó öt esztendejének története. Akkor, ha ez idő alatt nem volt szükség orvosra, patikára, ha nem volt temetés a családban, ha pereskedés, traktor sem vitt el egyetlen fillért sem.

De tudatosan választottam ezt a példát, a jobbik esetet, a „szerencsés” adóst s ha mélyen tisztelt Főszerkesztő úr helyet ad soraimnak nagyrabecsült lapjában, úgy tisztelettel arra kérem azokat, akik tudják, azokat, akik illetékesek ez ügyben, mondják meg, hogy még ennek az aránylag „szerencsés” Kis János, magyar gazda, dollár- vagy fontadósnak is, hol mutatkozik az a „konjunkturális előnye”, ami igazságos és helyénvaló lesz megadóztatni, ha elérkezik az a reménybeli idő, hogy külföldi tartozást záloglevéllel „olcsón” vissza lehet fizetni?

Maradtam Főszerkesztő úrnak igaz híve: A Reggel hűséges olvasója.