Az „Artiglio” tengerkutató olasz anyahajó derék búvárai, akik bravúros munka árán felszínre hozták a Brest közelében tíz évvel ezelőtt, a francia „Seine” gőzössel való összeütközés következtében elsüllyedt „Egypt” nevű angol hajó aranyrúdjait és kincseit, az egész világ csodálatát érdemelték ki és magukra vonták az általános érdeklődést.

Ám az olasz búvárok önfeláldozó, hősies vakmerősége immár századok óta öröklődik át nemzetségről-nemzetiségre a tengerfenék e hallgatag munkásainak népes családjában. A régmúlt idők búvárai, amikor a mai tökéletes búvárkészülékek még nem állottak rendelkezésükre, pusztán egyéni ügyességükre és képességükre voltak utalva s működésüket főként az akkori hadvezetés vette igénybe.

Az ókor leghíresebb, legkiválóbb búvára Scillia volt, akiről már Herodotos is megemlékezett s aki Pausanias görög történetíró szerint, Xerxes perzsa királynak a görögök ellen viselt háborúi során számos perzsa hajót fúrt fenékbe és süllyesztett el. Scillia, miután munkáját alaposan elvégezte, úszva menekült a víz alatt mindaddig, amíg az ellenség hatásköréből kijutván: ismét a víz felszínére bukhatott föl.

Herodotos csodálattal volt eltelve e vakmerő, ügyes búvár tettei iránt s azt is följegyezte róla, hogy Scilliá-nak volt egy Ciana nevű leánya, aki éppoly kiváló búvárúszó volt, mint az apja. A delfli-i Apollon-templomban két szobor hirdeti örök emléküket a hazáért tett hasznos szolgálataik jutalmául.

Hasonló hőstettre különben a magyar történelemben is találunk példát: mikor III. Henrik német király és római császár 1052-ben Pozsonyt megostromolta, Kund búvár (mások szerint Zottmund) úszva közelítette meg a támadó hajókat, amelyeket a víz alatt megfúrt és elsüllyesztett.

A XV. században élt egy Nicola nevű, híres olasz búvár, aki sajátos képességénél fogva huzamosabb ideig bírt a víz alatt maradni. El is nevezték őt „halembernek”, mint akinek nem is a szárazföld és a levegő, hanem a víz lett volna az igazi eleme; még a táplálkozása is erre vallott: főként algákkal és nyers hallal élt.

Ritka képességének nagy hasznát vette az osztriga- és a korállhalászatban, de vállalt titkos küldetéseket is a Milazzo-foktól, Szicília legközelebbi pontjától mintegy harminc kilométernyire fekvő Lipari-szigetre, amikor is az üzenetet bórzacskóba rejtve, a hosszú út egy részét a víz alatt úszva kellett megtennie.

Krónikák mesélik, hogy a sziciliai király, meg akarván győződni Nicola valóban csodálatos képességéről, megparancsolta neki, hogy a messzinai-szoros bejáratánál, a Karibdisz-szakadékban levő Faro-hegyfok, a mai Capo Peloro közelében, merüljön a víz alá és kémlelje ki a tenger mélységét.

Nicola mester tétovázott egy kissé, mire a király egy aranyserleget dobott a vízbe, amit a búvárnak sikerült is felhoznia a mélyből. Elmondotta azután a királynak, hogy milyen csodás világot látott lenn a tengerfenéken, micsoda különös növények és állatok népesítik be ott a tenger fenekét! De hozzátette, hogy újabb kísérletre a világ minden kincséért sem vállalkoznék!

Mikor azonban a király megcsillogtatta előtte arannyal teli erszényét, amit a búvár szemeláttára a tengerbe dobott: Nicola mester habozás nélkül utána ugrott. Nem is került többé felszínre!... Karibdisz, szemközt a Scyila nevű tengeri szörny barlangjával, ezúttal is méltó volt legendás hírnevéhez: nem adta vissza a prédáját.

Már a legrégibb időkben fölmerült az az eszme, hogy a búvárt valamiféle készülék segélyével kellene megvédeni a vízbefúlás veszedelmétől. Arisztoteles is megemlékezett egy ilyenfajta készükről, amely lehetővé tette, hogy a búvár felülről friss levegőhöz jusson s így huzamosabb ideig maradhatott a víz alatt.

Arisztoteles ezt a készüléket elefánt ormányához hasonlította, amelyet az állat állandóan a víz felszíne fölött tart, mikor folyón kel át. A készülék különben egy bőrből készült csőből állott, amely alul ugyancsak bőrből készült sisakká bővült ki, amit a búvár fejére illesztettek; a cső, amely a vízből kimeredt, friss levegőt juttatott a búvárhoz.

Ha meggondoljuk, hogy Arisztoteles négyszáz évvel élt Krisztus előtt; el kell ismernünk, hogy a veszedelmes búvármesterség egyike a legrégibb, legősibb foglalkozásoknak. Azóta a búvárkészülékek fokozatosan annyira tökéletesedtek, hogy a búvárok immár szinte csodálatraméltó működést fejthetnek ki olyan mélységekben is, amilyeneket még csak nem is régen meg sem tudtak közelíteni.

Vannak ma már mélytengeri búváröltözetek, melyekkel 80-100 méteres mélységekben 1-2 óra hosszat is dolgozhat a búvár. A mélytengeri búvárkészülékek tetőtől talpig ólomból készültek és ebben a páncélruhában nemcsak a víz nyomásával, hanem a tengeri ragadozóállatokkal is sikeresen dacolhat a búvár.

Kis mélységekre a könnyebb búvárruhákat használják. A ruha maga vízhatlanul záródó gumiból készült s csak a sisak és a cipő ólom. Az ilyen könnyű búvárruhában a búvár hihetetlen teljesítményekre lépes. Elsüllyedt hajók belsejébe könnyűszerrel behatol és valósággal végigsétálhat a roncs vízzel telt folyosóin. Az ilyen búvár még elektromos fúró és emelőkészülékeket is vihet magával.

De mindezeknél sokkal csodálatosabb és hatékonyabb búvárkészülékek dolgoznak már a világon. Tengeralatti tank, csápokkal ellátott acélgömb, mely 6-800 méteres mélységben is tud dolgozni, hol vagyunk ma már Kund búvár hősiességétől.

A búvárok ma már nem hősök, hanem közönséges ipari alkalmazottak; akár a vasesztergályos. Kereskedelmi búvártársaságok alakultak, melyeknek főüzletága az elsüllyedt hajók felkutatása.

Háborúban a búvárnak semmi hasznát nem veszik, ugyan hogy tudna ma a legügyesebb búvár is Kund mintájára egy 60 kilométeres sebességgel sikló páncélos cirkálót kézifúróval megfúrni? A technika többek között a hős búvárok szép legendáját is anakronizmussá tette.